Superwoman akkor és most

Hat évvel ezelőtt egy ősz végi napon elhatároztam, hogy újra visszahozom az életembe az írást, amely gyerekkorom óta a legnagyobb szenvedélyem volt.

Tele voltam kreatív energiákkal. Hogyne lettem volna?  Megvalósítva az egyik legnagyobb álmomat beköltöztünk  a saját házunkba és én elkezdtem a házból igazi otthont varázsolni. Az idillikus képet tovább gazdagította az, hogy az ötévesem igazi társam volt minden általam kitalált marhaságban, így még jobban élveztem ezt az egészet.

 

A harmincas éveimbe frissen megérkezve, az álomotthonban, családban élve, jó munkahellyel  és a hobbimat is visszacsempészve az életembe azt éreztem, enyém a világ. A blogom a Superwomanatwork nevet kapta, amely méltón kifejezte az akkori életvitelemet és felfogásomat. Minden nő egy szupernő. Hatalmas erőnk vannak és bár gyengébbik nemként emlegetnek minket, mi mégis mindennel elbírunk, ha kell. 

Életem akkori szakaszában nem csak hittem ebben az eszmében, hanem eszerint is éltem. Mindent megcsináltam, mindennel velebírtam, minden helyet kapott az életemben, amire vágytam, - egy nullahuszonnégyben pörgő energiabomba voltam.

Az emberben azonban beindulnak bizonyos változások még akkor is, ha teljes és boldog életet él. Néha kilép a saját testéből, felülemelkedik rajta és onnét figyeli az egészet. Ez a saját életemet megfigyelő és leltározó időszak évekig zajlott bennem.

Nehéz döntés volt, de befejeztem a blog írását, hiszen akkor már megszületett bennünk a www.mertnoneklennijo.com oldal gondolata. Nagyon fájdalmas volt, mégis tudtam és éreztem, hogy ennyi bejegyzés, egy aktív olvasótábor kiépítése, a magas olvasottság ellenére is el kell engednem az oldalt, mert bár az alapok ugyanazok, 37 évesen már másban hiszek, másként gondolkodom, máshol tartok az életemben, mint az induláskor.

Semmi sem változott abban, hogy hiszem és tudom, egy nő mindennel elbír. Az energiái szinte a végtelenségig képesek sokszorozódni és továbbra is  azt vallom, hogy minden nő  Szupernő. Te is az vagy, aki ezeket a sorokat olvasod, éjjel a beteg gyereket ápoltad, reggel  munkába mész, nem felejted el, hogy tollbetétet kell venned az iskolásnak, az ovisnak pénteken fellépése lesz, otthonná varázsolod a házadat, lakásodat, befizetsz minden befizetnivalót, tudod, hogy hétvégére mosószert és sampont kell venned, mert fogyóban vannak, szelektálod a szemetet, mert igyekszel egy kicsit tudatos lenni, meg ugye iskolai papírgyűjtés is lesz, vasárnapra a férjed kedvencét készülsz főzni, tervezed a karácsonyi ajándékok,  vendégek,  teendők listáját, megveszed a mama és a nagybácsi helyett az ajándékokat, mert ők honnét is tudnák, meg kinek is van rá ideje .... Te, aki éled a rohanással, teendőkkel és kötelességekkel teli életedet,  bizony igazi Szupernő vagy.

Én 37 évesen, teljes életet élve, lassan húsz éve dolgozó nőként, tíz éve anyaként, 12 éve feleségként, háziasszonyként, barátként, emberként azonban már úgy érzem, azt a bizonyos szupererőt  teljesen más dolgokra szeretném fordítani az életemben, mint néhány évvel ezelőtt.

Egy nő mindennel elbír, ha kell, ha akar.  Én már NEM AKAROK mindennel elbírni. NEM AKAROK  egy tökéletesen berendezett házban, makulátlan rendben élni,  vaníliaillatú világban, frissen sült és főtt  csupa eko, bio ételekkel az asztalon, a gyermekeit folyton fejlesztő, mellette a világnak, a köznek, a munkaadójának, a családjának, egyszóval mindenkinek megfelelő ember lenni. Nem!

Mindezeket továbbra is fontosnak tartom, de mára már tudom, nem dől össze a világ, ha a gyerekszoba egy atomtámadásra emlékeztet. Ha ez van, megjelenek egy 60 literes fekete szemeteszsákkal  a gyerekszoba ajtajában, kidobok egy legódarabot a tetőablakon és az egész heti  szépen kérlek, rakodjatok össze után most fél óra alatt puccba dobják a játékaikat féltő gyerekek a szobát. Tudom, hogy egy rakat dolgot az ágy alá süllyesztenek, én is ezt tettem gyerekként és azzal is tisztában vagyok, hogy ez megfélemlítés, de hát ez van kérem szépen,  néha a cél szentesíti az eszközt. Nem fogok belebetegedni, amiért nem szép szó hatására értem el mindezt. 5 éve még fájt volna, mára már nem érdekel.

 Nem fogom magam egy szarnak érezni akkor sem, ha a spájz polcai egy évben nem roskadoznak a nyáron eltett finomságoktól, mert a kánikulában hullafáradt voltam, kikészültem  attól, hogy a gyerek otthon volt, hova tegyem,  miből fizessem ixedik hete a tábort, én is ki voltam purcanva, vagy egyszerűen csak  jól esett dinnyét kajálva elnyúlni odakinn az udvaron, esetleg csavarogni a gyerekekkel, lazulni céltalanul, néha pedig  öncélúan.  

Negyedik éve küzdök egy gyerekkel, aki figyelemzavaros, de sok tanulással, energiával és fejlesztéssel mégis jól tud teljesíteni. Nem tökéletesen, ha abból indulunk ki, hogy az iskolarendszer számára a tiszta egyes a tökéletes. Számomra már nem, mert tudom, hiába indul a gyerek az iskolába teljesen felkészülten, elég egy máshogy feltett kérdés, egy kis stressz, egy a figyelmét elvonó tényező és már annyi  is a 100%-nak. Számunkra a tökéletesség így negyedikben ott merül ki, hogy  felkészülve jár iskolába, aztán majd meglátjuk, mit sikerül ebből ott megmutatnia.

 5-6 éve szétsütöttem a konyhát Karácsony előtt. Minden legyen házi, saját, handmade. Mára megnyugtat, hogy van olyan sütiforrásom, ahonnét a családomnak, a vendégeknek, egy másiktól pedig az ételallergiás fejemnek is tudok finomságokat rendelni.  Ha lenne emiatt két álmatlan éjszakám, sütök a gyerekekkel egy adag linzert és ennyi.  Lesz így is bőven teendő az ételfronton, nem maradok feladatok nélkül.

GOOD JOB, BABY!  - Mára már megtanultam megdícsérni saját magamat. Ez az egyik legnagyobb szupererőm. Nem várom meg és nincs is szükségem mások elismerésére ahhoz, hogy tudjam, jó munkát végeztem, vagy jól teljesítettem. Nagyon nehéz megtanulni azt, hogy az ember ne külső elismeréstől tegye függővé saját maga értékelését. Néha még én is megküzdök  vele, higyjétek el. Volt nemrég egy beszélgetésem valakivel, akinek a véleménye fontos számomra és akkor rádöbbentem, hogy ő teljesen negatívan látja az én életemet. Az emberek gyakran a saját lelki állapotuk szerint éreznek, ítélkeznek, nem pedig objektívan. Teljesíthetsz akármilyen jól, ha a másik depressziós, mérges, fáradt, irigy, ... a saját aktuális érzései fogják befolyásolni az ítéletét, nem pedig a te valós teljesítményed. Ezért fontos saját magunkat elismerni és megdícsérni. Ezt mindenkinek meg kell tanulnia, ha boldog akar lenni.

Felvállalni önmagunkat  -  néhány évvel ezelőtt csupán jóakarásból azt a tanácsot kaptam, ne beszéljek a munkahelyemen az írásról, a Mert nőnek lenni jóról, sem egyéb munkán kívüli tevékenységeimről, mert azt fogják gondolni, hogy azokat a feladataim kárára csinálom. WTF??? Én azt vallom, hogy egy ember akkor teljes, ha az élete nem csak munkából és kötelességekből áll. Miért gondolják sokan azt, hogy egy munkavállaló  a munkaideje lejárta után már csak az újabb munkavégzésre kell hogy készüljön??? Nem! Minden embernek saját élete és  világa van, amelynek a munka is része, ahogy még sok minden más is.  Én felvállaltam a munkahelyemen a színes, tartalmas életemet és mindamellett, hogy ezeket elismerték, számos új lehetőséget is kaptam, miután kiderült, kreatív energiákkal rendelkezem. 

A semmittevés művészete -  merthogy már ilyen is van. Vagyok. Csak úgy. Fekszem. Csak úgy. Járkálok. Csak úgy. Nem céltalanul, mert ezeknek igen is van céljuk. Kellenek nekem az üres járatok is, ilyenkor gondolkodom, töltődöm. Nincs lelkiismeretfurdalásom amiatt, hogy nem tudok az életem minden percével elszámolni. Ha ismeritek a Thomas a gőzmozdony című mesét, akkor biztosan hallottátok már a hasznos vonat kifejezést. Thomas hasznos vonat volt, mert mindig dolgozott és sok feladatot felvállalt.  Te ne legyél Thomas! Te ne akarj  mindig hasznos vonat lenni!

Azért vannak a jó barátok – nekem most még inkább fontosak, mint bármikor az eddigi életem során.  Míg gyerekként, kamaszként közös kalandjaink, élményeink voltak, mára elsősorban egymás támaszai vagyunk. Segítjük, bíztatjuk, vígasztaljuk, felvidítjuk egymást. Nem tudnék és nem is akarok a barátaim nélkül élni.

Hosszasan sorolhatnám,  mi minden más most az életemben, mint  Szupernős kalandom első felvonásában. És bár az említett dolgokban ma már másként gondolkodom, mint 6 éve, mégis azt mondom, az az időszak rendkívül fontos volt az életemben.  Megtanultam azt, hogy mindennel elbírok, de  mára már nem akarok mindennel elbírni. Az életembe bármi beleférhet, mostanra azonban nem hagyom, hogy bármi beleférjen.  Nekem most ez jelenti a szupererőt.

Összehasonlítva a hat évvel ezelőtti képeimet a mostaniakkal, kétségkívül több ránc van a szemeim körül most, mint akkor, mégis  egy sokkal elégedettebb embert látok viszont. Olyat, akinek mást jelent  az „így kerek“, mint hat éve. Olyat, akinek  akkor ez csakis az  egész bolygót jelenthette, mára pedig megtanulta, hogy egy picike golyó is szimbolizálhatja ugyanezt a végtelen tökéletességet. Olyat, aki tudja, hogy  néha a kis dolgokat is nehéz megtartani,  de egy egész bolygót  is elbír ... HA AKAR.