„Az igazságnak ereje van és az hat a közönségre” – interjú Molnár Ágnes operaénekessel

Molnár Ágnessel Budapesten, egy kávézóban találkozunk. Vidáman, mosolyogva érkezik, a tőle megszokott módon. Ágit évekkel ezelőtt ismertem meg, egy közös barátnőn keresztül. Akkor még mindketten egyetemisták voltunk, ő a Zeneakadémia hallgatója, de már akkor folyamatosan érkeztek a hírek sikereiről: Győri Nemzeti Színházban és a Budapesti Operettszínházban lép fel, külföldön koncertezik. Aztán alig telt el pár év, a Magyar Állami Operaház színpadán és plakátjain lehetett látni, nemzetközi sikereiről és fellépéseiről kérdezték rádióban és tévében - a dunaszerdahelyi származású operaénekest, akinek gyerekkori zenetanárai nem hitték el, hogy ő tényleg operaénekes szeretne lenni. Túl távoli és talán merész célnak tűnt innét, Csallóközből… Ma már az amerikai közönség is ismerheti nevét, decemberben a klasszikus zene „templomaként” jegyzett, New York-i Carnegie Hall koncerttermében lépett színpadra. És most új szerepre készül.

 

Dunaszerdahelyen születtél, ott nőttél fel. Felvetődik a kérdés: honnét jött egyáltalán az indíttatás, hogy operaénekes legyél? Feltételezem, hogy nem az Operába jártatok vasárnaponként…

Azt hiszem, operát én csak középiskolában láttam először életemben, Győrben, ahol konzervatóriumban tanultam. Állítólag óvódásként nagyon szép hangom volt, és egyszer felálltam egy székre és azt mondtam, hogy én énekesnő leszek! Nyilván akkor még nem tudtam, hogy milyen énekesnő. Elkezdtem járni zeneiskolába, de akkor még nem lehetett olyan fiatalon éneket tanulni, így beírattak zongorára. Borzasztóan tehetségtelen voltam. (kacag) Hogyha el kellett zongorázni egy nehezebb szólamot, akkor inkább beénekeltem. Akkor javasolta az igazgatónő, hogy mi lenne, ha inkább énekelni tanulnék. De nagyon sokan nem vették komolyan, hogy én ezt tényleg akarom. Így kerültem Győrbe, oda jártam minden hétvégén szolfézst tanulni, mielőtt a konzervatóriumba jelentkeztem volna.

Akkor már körvonalazódott benned, hogy operaénekesnő szeretnél lenni?

Nem, nem. Azt tudtam, hogy énekesnő szeretnék lenni, és hogy ezt klasszikusan kell elkezdeni. Igazából mindig is klasszikus hangom volt, azt sejtettem, hogy jazz- és rockénekesnő nem leszek.

Nem tudtad magad elképzelni bőrszerkóban, miközben a színpadon ugrálsz?

Nem, egyáltalán nem. Az operettet például nagyon nem szerettem, de az, hogy operaénekesnő leszek, az igazából 16 évesen fogalmazódott meg, miután elmentem a győri színházba, és láttam egy operaelőadást. Igazából nekem egy színházélmény se adott akkora katarzist, mint az opera.

Azt gondolom, hogyha valaki Magyarországon operaénekesnőnek készül, akkor elsődlegesen a Magyar Állami Operaházba készül. Ez volt a cél? Ez lebegett a szemed előtt, hogy Budapesten fogsz élni és az Operaház színpadán fogsz fellépni?

Nyilván, ez volt a legnagyobb álmon. Persze, amikor középiskolás voltam, akkor még csak addig láttam, hogy én a Zeneakadémiára akarok járni. Még az is olyan lehetetlen dolognak tűnt, hogy engem Dunaszerdahelyről felvegyenek a Zeneakadémiára. Egyébként harmadszorra sikerült, kétszer lebetegedtem, amikor énekelni kellett, de ez is biztos idegi, pszichés alapon volt. Ezt az énekeseknek meg kell tanulniuk a pályájuk elején, hogy ne betegedjenek le azért, mert valamiért nagyon izgulnak.

És hogy sikerült az álmot valóra váltani? Hogyan lettél az Operaház magánénekese?

Tallér Zsófia irt egy meseoperát, a Leánder és Lenszirmot, és a Lenszirmot éneklő főszereplőlánynak veszélyeztetett terhessége lett, kiesett a darabból. Az egyik kollégám, akivel korábban együtt énekeltem kortárs operákban, javasolt a zeneszerzőnőnek. Meghallgattak, aztán egyszercsak felhívtak, hogy mi lenne, ha én énekelném. Persze, nagyon boldog voltam! Rögtön főszereppel kezdeni!

Mindez csak pár éve történt, a tavalyi éved pedig már a nemzetközi sikerekről szólt. Olaszországban és New Yorkban is felléptél. A new york-i Carnegie Hall pedig a világ egyik legjelentősebb koncerthelyszíne, ha nem a legjelentősebb. Színpadán fellépni, mindenkinek, aki zenei pályán van, egy álommal ér fel.

Igen, és úgy voltam vele korábban, hogyha az életemben nem is jön el egy ilyen csúcspont, az sem baj. Tényleg, hatalmas dolognak éltem meg. Úgy voltam vele, hogy elhiszem, ha majd hazajövök, és látok egy-két fotót a telefonomon, hogy tényleg ott voltam. Valóban nagyon jól sikerült a tavalyi év, mert mindezek előtt még az évad elején a Figaro házasságában elénekelhettem Susanne szerepét, ami az operatörténetben – a Wagner-művek kivételével – az egyik leghosszabb női főszerep. Gyakorlatilag végig kell énekelni egy háromórás operát.

Majd októberben jött a trieszti fellépés…

Az egy kortárs ősbemutató volt, ami azért is volt különleges, mert amikor egy zeneszerző megír egy művet, akkor megpróbálja elképzelni már a zeneszerzés közben, hogy kire is írja. És hogy ez a választás rám esett, egy külföldi szopránra, akit nem is ismert, ez tényleg nagy dolog.

Te nem is ismerted korábban személyesen a zeneszerzőt?

Nem, nem ismertem. Ő hallott engem, és az én hangomra kezdte írni. Mondogatták nekem többen is, hogy lesz ez a koncert, és hogy az én hangomra írja a művet a szerző, de nem gondoltam, hogy ez tényleg megvalósul. Aztán egyszercsak megérkezett a kotta!

A New York-i felkérés hogyan talált meg?

New York is ennek a vonzata, az olaszországi szerepléseimnek, ugyanis egy olasz zeneszerző, Alfredo Finzi apropóján volt koncert. 1937-ben Aldo Finzi első helyezett lett a milánói Scala operaíró pályázatán, megnyerte ezt a versenyt az operájával, majd soha többet nem mutatták be a művet. 2012-ben volt belőle egy koncertszerű előadás Olaszországban, most szeretnék Aldo Finzi nevét ismét ismertté tenni, azt pedig úgy lehet, ha a Carnegie Hallban mutatják be az operáját.

Érezted egyébként annak súlyát, hogy a nagy presztízsű Carnegie Hallban lépsz színpadra?

Mielőtt kimentem, nagyon, nagyon izgultam! De általában próbálom előre kiizgulni magam, amikor kimegyek a színpadra, akkor az már mindegy, hogy hol van. De azért volt bennem egy drukk, hogy basszus, a Carnegie Hallban kiállni! Azon izgultam, hogy nehogy eszembe jusson előtte. (kacag) A bemutató előtt csak egy napot lehetett próbálni, mert a Carnegie Hallban minden méregdrága, még ha tüsszent az ember, az is milliókba kerül, szóval egy napra lehetett kibérelni, reggel volt egy zenekaros próbánk, este pedig a koncert. Nagyon élveztem!

Érdekes, hogy a színészvilágban már kikopott, hogy a színésznőket dívaként jellemezzék, az operavilágban viszont ez nagyon is él. A „díva” megmaradt az operaénekesnők állandó jelzője. Te szereted ezt a szerepet?

Én ezzel nem foglalkozom, de az igaz, hogy mindig is királylányos voltam. Ez a világ engem mindig vonzott. A színházban minden nap más mese főhősnője lehetek, és néha nagyon nehéz elengedni, hogy lejövök a színpadról és le kell vennem a királylány ruhámat és nem mehetek haza a koronámban, hintón. (kacag)

Ha végignézel az eddig megtett úton, milyennek látod? Kifelé nyilván a sikerek, a csillogás látszik, de mi van mögötte?

Ez egy nagyon nehéz pálya. Voltak nagyon nehéz időszakok. Sokszor van olyan, amikor az ember csak saját maga tud önmagában hinni. Volt olyan időszak, amikor azt éreztem, hogyha én nem hiszek magamban, akkor más nem hisz. És muszáj. Az operaéneklés iszonyú nehéz munka is.

Szerinted minek köszönheted, hogy idáig eljutottál?

Rengeteget gyakorolok. Amikor megkapok egy dalt, áriát, szerepet, azt addig nyúzom, hogy amikor a színpadra állok, a technikára már egyáltalán ne kelljen figyelni. Akkor arra törekszem, hogy az a lehető legőszintébb legyen. Szerintem az a legfontosabb, hogy amikor valaki kiáll a színpadra, akkor az, amit ad, az igaz legyen. Mert az igazságnak ereje van és az hat a közönségre.

Nem árulok el titkot, hogyha elmesélem, hogy nemcsak a szakmai, hanem a magánéleted is összeforrt az Operaházzal, az operavilággal. Férjed Kesselyák Gergely, az Operaház első karmestere, akit egyébként a Duna TV Virtuózok műsorából, annak zsűrijéből is ismerhetnek az olvasók. Ez egy sajátos élethelyzet, a mindennapokban hogyan élitek meg?

Próbálunk nem szakmázni otthon. Nagyon sokat dolgozik ő is, meg én is, és az a kevés idő, ami marad, azt próbáljuk nem szakmai beszélgetésekkel tölteni. Amikor én elkezdtem a Zeneakadémiát, ő már régen az Operában dolgozott. Nagyon sokszor fordultam hozzá kérdésekkel, rengeteget tanultam tőle.

Milyen érzés, amikor úgy állsz a színpadon, hogy ő vezényel?

Nagyon ritkán dolgozunk egyébként együtt, de az utolsó évben szerencsére többször volt közös fellépésünk. Ha tehetném, akkor mindig vele dolgoznék. Persze, mint ember, meg az, hogy a férjem, az mindig egy biztonságérzet, de szakmailag nekem ő az, aki a legnagyobb biztonságot adja, amikor a színpadon állok. Boldog vagyok, amikor ő van a zenekari árokban.

Eddig főként a szakmai sikerekről beszéltünk, közben most egy teljesen új szerepre készülsz. Vagy mondhatom azt is, hogy készültök közösen férjeddel. Beszélhetünk róla?

Azt hiszem a legnagyobb szerepet kaptam meg, amit egy nő megkaphat az életben. Áprilisra várjuk kisbabánkat. Eddig még titok övezte, de fantasztikus volt már azt is megélni, hogy együtt álltunk mindhárman a színpadon novemberi közös koncertünkkor férjemmel és a kisbabával a pocakomban, vagy hogy életem egyik legnagyobb koncertjére is elkísért, sőt velem énekelt a Carnegie Hall színpadán.

 

fotó: Éder Vera