Több nélküled mint veled

Már  megint csak állok  itt előtted úgy mint  máskor,  olyan szerencsétlenül, kezemben egy mű ikebanával, pedig te is tudod, mennyire utálok mindent, ami nem igazi, mégis ezen a februári nyomorúsággal és belémfagyott könnyekkel teli pénteken kellett valami, valami, amit idehozhattam, valami, ami látható és megfogható bizonyítéka  annak, hogy hiányzol és gondolok rád, mert  most már én is értem  hogy van, amikor kevés  amit érzünk, semmi amit gondolunk, nincs annak se nyoma  se ereje, mert ha volna, akkor én nem éltem volna már többet nélküled mint veled, hanem életre keltettelek volna a vágyódásommal és a szeretetemmel és mégis, bizony mégis így maradt minden  létben és húsban kettéhasítva és tudod az ebben az elszakítottságban a mocskosul ijesztő, hogy legalább annyit adott a hiányod, mint a létezésed,  s ahogy  elővetted sírás,  hangos szavak vagy kérdések helyett  az imakönyvet és föléhajoltál, úgy teszek most én is,  a  sírod az én néma imakönyvem, az fölé  rogyok, attól várok vigaszt, annak megkopott szürke márványzatára rajzolnak fekete pici pettyeket a könnyeim, azt várom, mosssanak el mindent, hihessek megint a mesékben, remélhessem, hogy abból kell építkeznem, amit adtál, közben meg amiatt  reszketek, hogy abból, amit te sem tudhattál talán, nincs semmilyen nyoma , de mégis itt a helye, az üresség bennem, a ki nem mondott, a meg nem élt, értett és meg nem született, az árnyék a falon, az  aki  te  voltál és azóta is vagy, az aki én  vagyok, az aki talán egyszer  lehetek, aztán az is lehet, hogy ezt is csak beleképzelem az egészbe, ez is csak egy mese és én még mindig egy rémült kisgyerek vagyok, próbálok minden oldalról kapcsolódni hozzád, mert képtelen vagyok  elfogadni, hogy itt fekszel néhány méterrel a lábam alatt, s nem is te vagy az már, hogyan is lehetnél, sehol sem vagy, elmúltál, ennyi volt, nincs tovább, ennyi egy ember, ennyik a szavak, véges a szeretet, van pont a mondat végén és  egyáltalán nincs mindig kurva happy end.