Beszélgetés az abortusz elvégzése után

Azon a fájdalmas napon nem beszéltem vele. Csak egy nappal később írtam neki, hogy vele voltam, lélekben, gondolatokban. Név nélkül vállalta a beszélgetést az a három gyermekét nevelő anya, akin néhány hete abortuszt végeztek.

Amikor megkerestél, hogy segítség kellene valami feldolgozásához, mint coach hallgattalak és dolgoztunk a céljaidon együtt. Csak utána kértél arra, hogy a Mert nőnek lenni jó weboldalára szülessen meg egy beszélgetés, mert úgy láttad itt van tér és forma, de leginkább befogadó közeg a témához.

- Igen, mi most már egy más, mély bizalmi kapcsolatban tudunk beszélgetni, és ennek hála arra is képes vagyok, hogy ki tudjam mondani mit jelent anyaként egy terhességmegszakítás. Tudom,hogy ha nem vagy előtte a coachom, nem akarnék egy nyilvános felületen kitárulkozni, nem kerestelek volna meg azzal, hogy kellene erről írni és szeretném.

 Tegyük hozzá, hogy a neved és a pontos, személyes történeted azért nem is vállaltad fel, inkább csak azokra a megélésekre szeretnél koncentrálni a beszélgetésben, amelyek nem fedik fel a kiléted.

- Hazudnék, ha azt mondanám, csak a családom védelmében válaszolok név nélkül. Magam miatt sincs bátorságom. Még mindig, és szokszor jogosan is, megkövezés követi az ehhez hasonló nyilvános szerepvállalásokat. Nem állok arra készen, hogy néhány máshogy gondolkodó személy még mélyebbre nyomja az önbizalmamat, és a most átkódolt önazonosságomat.

Miért akarsz mégis beszélni róla ilyen formában?

- Mert épp Ti, Ivetával vagytok azok a nők, akik nyíltan és őszintén meséltek a fájdalmas, másnak akár szégyent jelentő dolgaitokról, és ha ti erre képesek vagytok, úgy gondoltam az én esetem, amely amúgy gyakori, figyelmet érdemel. Pontosabban a folyamat, amin egy abortusz miatt átesik a nő. Azt hiszem, nekem is segített volna egy olyan interjú, mint a miénk.

Mikor mi beszélgetünk, már túl vagy a beavatkozáson és egy lelki folyamaton is, amely hatásait most éled meg legintenzívebben. Hogy vagy?

- Jobban, mint akkor, amikor kiderült várandós vagyok a negyedik gyermekemmel. Akkor, a pozitív teszt felett összeomlott bennem minden. Az első pillanattól azt éreztem ezt most már nem tudom bevállalni. Jobban, de gyakran pocsékul, vergődve, szívszorítóan nehéz kisbabákat, várandósakat tudni a közvetlen közelemben, mert mindez emlékeztet arra, miről és hogyan döntöttem.

Azt elmondhatjuk, hogy három egészséges gyermek anyukája vagy, a kicsi még veled van otthon. A három gyermek után már biztosan tudtad, hogy nem szeretnél negyediket, vagy ez csak akkor fogalmazódott meg benned, amikor már a teszt jelezte a fogantatást?

- Mindhárom gyermekemért hálás vagyok, a lehető legtöbbet próbálok magamból adni nekik és a férjem is. Csodás gyerekek és hiszem, hogy mi is jó anyák és apák vagyunk. Nem tökéletesek, de jók. Elmúltam 39 éves, a férjem pár évvel idősebb nálam. A legkisebbünk érkezése rettentő nagy küzdelem volt, az életemért. A szülés katasztrófa volt, de a várandóság is kikészített, mindenem fájt, végig rossz kedvű, zaklatott voltam, mintha érezte volna a lelkem, hogy ez most már sok...

Mégsem volt kérdés a jötte...

-Nem, dehogy. Volt egy szabályunk. Ha jön egy gyermek, az Isten ajándéka és nem utasítjuk el. Soha senki felett nem törtem pálcát, ha máshogy döntött, de én még két gyerek után is biztosan állítottam, hogy végig kell csinálni, amit feladatul kaptunk. A harmadik gyerekbe belevesztem. Velem pedig együtt csúszott a szakadék felé a férjem és a nagyobb gyerekek is. Anyuka keveset mosolygott, feszült volt, ők is azok lettek. Próbáltam egyedül oldani, aztán a szülés után mégis depresszióvá fajult az addig kezelhetőnek hitt negatív állapot és a szoptatást is be kellett a tervezettnél előbb fejeznem, mert erős gyógyszert kaptam az állapotom javítására. Pszichiáterrel oldottam a helyzetet, na ez is egy külön fejezet, hogy hány ismerősöm mondta könnyelműen, hogy szedjem már össze magam, meg majd elmúlik ez az állapot, ha eléggé akarom.

Meg tudod fogalmazni mi zajlott le másképp, volt-e bármi más oka annak, mint a hormonok, hogy ennyire kemény időszakot éltél meg a harmadik babával?

- Hm...tudom, de olyan nehéz ezt kimondani. Két oka is volt: bezártság és korlátozottság. 

A bezártság, mint az otthonlétbe, a hétköznapokba?

Igen, és önmagamba. Senki nem kérdezte ki vagyok, mit akarok, mert én a család szolgája lettem, hiszen anyaként a Te, egyedül csak a Te feladatod a baba táplálása és ellátása, mellette ott a két nagy...A férjem a családfő, a pénzkereső, sosem kértem, hogy mondjuk éjjelezzen a kicsivel, mert én már nem bírom, hiszen tudtam, hogy míg én nap közben aludhatok néhány órát, addig ő a munkahelyén teljesít. Csak azzal nem számoltam, hogy az én energiám is végesek. Meg az övéi is, és mindketten szétforgácsolódunk. Fizikai és lelki szinten is felmondtam a szolgálatot. Aztán utánam pedig ő. A korlátozottság pedig ebből adódott, még jobban megkötött.

Kinek kellett volna közbelépni és segítenie, hogy ti ketten, a párod és Te csak egy pillanatra is felszabaduljatok?

Kértünk segítséget, a családtól, a barátoktól. Három gyerek sok egyszerre, már a nagyszülőknek is, a keresztszülőknek is...kire számíthattunk volna még?! Kértünk időt, nem kaptunk, gyakran, leggyakrabban csak egymásra számíthattunk.

Fel tudtatok ebből állni?

- Minden egyes nap végén, este azt mondtuk, hogy egyre jobb lesz, napról napra...már kifele tartunk a sötétből, és csak jön a fény...

De a fény nem abban a formában érkezett, ahogy szerettétek volna!

-Nem, ezt sehogy sem szerettük volna. Védekeztünk, gyógyszerrel, az ún.esemény utáni tablettával. Az orvosom szavaival élve, az a gyógyszer semmit sem ér. Ezt mondjuk most már én is elfogadom, de akkor ki gondolta volna...Ott feküdtem a vizsgálóasztalon várandósan. Elég hosszú volt az a káromkodásokkal teli lista, ami akkor a fejemben elhangzott. Semmi más nem volt bennem, csak düh, ami a beavatkozás utáni órákban múlt csak el. Haragudtam magamra, a férjemre, a babára, a gyógyszerre, és úgy az életemre is, amiért ezt dobta elém.

Kinek mondtad el, kivel osztottad meg a történteket?

Kevesen tudják és akkor is csak azzal közöltem, aki érdekelt benne. Testvérem tudja és pár igazi barát. Minek is mondanám másnak? Vagy elítélnek, vagy kioktatnak, vagy okoskodnak, vagy kibeszélnek.

Ott tartunk a történetben, hogy ott a pozitív teszt és az abszurd helyzet, hogy elvileg nem is foganhatott volna meg a gyermek. Mennyi időbe telt mire megszületett a terhesség megszakításának döntése?

- Csak akkor lett bizonyos számomra a valóság, amikor már az orvos is látta az ultrahangon az embriót. Amikor a férjemmel mindketten felfogtuk, hogy miben vagyunk, az nagyjából egy nap volt. Akkor leültünk és átvettük mindkét lehetőséget, érveltünk és döntöttünk. Utána megkaptuk a dátumot, és mire eljutottunk a műtétre, eltelt tíz nap. Életemben nem volt akkora sajnálat bennem, mint az első napokban. Lelkiismeretfurdallás, és egy állandó benső monológus ment bennem arról, hogy gyilkos vagyok.

Nagyon kemény vagy magaddal, úgy látom.

- Realista akarok lenni, vállalni a döntésem súlyát. Csak így tudom, más, sokkal humánusabb látásmód hazugság számomra. Ez nem rossz álom, amiből felkelek. Nem csak álom. Döntésünk következménye, hogy egy gyermekkel kevesebb él.

Próbállak felmenteni, arra gondoltam, hogy ha te nagyon is szigorú vagy és erős szavakat használsz, mégis én hadd fűzzem hozzá, hogy a természet nagy úr, bárhogy alakulhatott volna a terhesség a következő hetekben...

- Tudom. Ettől sem lesz egyszerűbb egy nő élete egy ilyen döntés után.

Szlovákiában hogyan zajlik egy ilyen beavatkozás, mi előzi meg, mennyire zajlik név nélkül?

- Lehet, hogy én voltam türelmetlen, de nekem mindegy volt ki csinálja, vagy mennyiért, az számított, hogy még embrióként legyen elvéve a magzat és a lehető legkorábbi időpontot kapjam. Egy magánklinikán voltunk, 390 euró volt az összeköltség. Előtte semmilyen vizsgálat nem volt kötelező, csak maga a tény és a döntés. Egyéb formában kell a műtét előtt belgyógyásztól egy igazolás, hogy műthető -e a nő, és vérképek is. 

Mit éreztél, amikor felébredtél az altatásból? Felfogtad, hogy mi zajlik benned, körülötted? Hogy már nincs?

-Hogyne! Először megkönnyebbülést, ahogy már mondtam. Aztán pedig arra próbáltam figyelni, hogy minél előbb haza jussak, összeszedjem magam és folytassam az életem ennek a döntésnek a terhével együtt, a lehető legészrevétlenebbül viseljem a műtétet.

Egy pillanatra sem inogtál meg?

- De! Amikor hirtelen megugrott a pocakom és a tükörben látszott. Megfogtam a hasam és beszéltem hozzá. Akkor úgy éreztem, talán egy kicsi esélyünk lenne a boldogságra. De hamar jöttek a rosszullétek és a hangulatingadozás! Nem említettem az anyagi terheket, amelyeket évek óta szeretnénk letenni, és visszaszámoltuk az időt, amikor újra lesz önálló keresetem. Nem vagyunk anyagiasak, de fáradtak igen. Ez nem csak évek óta tartó kialvatlanság, hanem elveszettség is. Ebből tudtam, hogy a kilenc hónap olyan szinten nyomorítana meg engem és velem együtt négyünket, hogy ha józanul gondolkodom, biztosan nem megyek bele ebbe. Most már magamért sem, de a gyerekeim is figyelembe vettem. Bár döntési jogot nem ruháztunk rájuk, ahhoz kicsik még. Nekünk, felnőtteknek kell megítélni mire vagyunk képesek a következő években, és mire nem...

Mit okozott az abortusz benned, bennetek?

- Az abortusz egy racionális döntés. Nincs benne a baba iránti szeretet, érzelmek is csak negatív formában. Nem tudod magadhoz közel engedni, mert ha megtörténik, megtör.  Elpusztít. Az utolsó napok kemények voltak, alig beszéltünk a férjemmel, azt hiszem mindketten gyászoltuk már előre azt a picit, amelyiket nem tudtunk vállalni. Kimondtam, elmondtam míg velem volt, hogy mit érzek, beszéltem hozzá a beavatkozás előtt, elbúcsúztam, és tíz nap alatt elsírtam az összes könnyem. Többre nem voltam képes. Már nem. Ezt elfogadni nem pár hetes feladat. Kudarc ez az élmény.

A férjed?

- Ő nagyon céltudatos és erős. Ráadásul mindennél jobban szeret. Látja ki vagyok, a gyengeségeim, a bukásaim és az erőm is. Azt mondta, ehhez ő sem elég. Azt nagyon szerencsésnek tartom, hogy mindketten beismertük, hogy a jövőnk szempontjából ez a döntés lehet a járhatóbb út. Ahogy ő megfogalmazta, nincs jó döntés, csak döntés van.

Hogy látod most magad?

- Embernek. Határokkal. Amelyekkel tisztában vagyok. Azzal, hogy az abortusz mellett döntöttem, a világomban is meghúztam egy határt, amely tűnhet önzőnek, de attól még létező vonal: innentől már nem tudom feláldozni magam az anyaság oltárán. Itt a pont, és nem kérdőjel. Sosem akartam eljutni eddig. Azt hittem, nem is juthatok el egy ilyen döntésig. Mégis, bele kellett állnom. Ha magamra nézek, nincs bennem a keresett harag, sem a gyűlölet, inkább az említett kudarc táplálkozik a döntésemből. Úgy gondolom az önfeladásnak van egy mértéke, amely már inkább pusztít, mint sem épít, nálam itt dőlt meg...

Látod az emlegetett fényt az alagút végén?

- Ha hiszed, ha nem, igen. Erősít, hogy van akit szeretnem kell. Hogy nem volt hiába ez a néhány hét...hogy jobban tudom értékelni ami már megadatott. Ezek után is csak úgy tudom magunkat látni, hogy a hibáink, bukásaink tanítanak. Most egy elvetetett gyermek képében jött a lecke. Választottam és most abban is kell, hogy gyűlöljem magam a döntés miatt és emiatt büntessem magam, vagy álljak fel és nézzem meg mit tehetek jobbá...

Nem tehetem, hogy önsajnálatba menekülök. Nincs is nagyon időm ilyesmire. Az élet folyik tovább és nem kérdezi, hogy készen állok -e a folyamra, amely sodor tovább! De a szívemben lesz egy örök helye a terhemnek!