• Mészáros Krisztina

Mindketten szúrósak és individualisták, de egyek!

Az erkélyemmel szemben két akácfa áll. Bennük gyönyörködöm március elejétől, ahogy az első erősebb napsugár kicsalogat egy pohár borral a kezemben és az első hópihék szálingózásakor is január elején. Ott nézem a naplementét nyáron, az erkélyről integetek anyukáméknak, akik udvarára tisztán rálátok. Ott gondolkodom röpke magányos percekben, ott beszélgetek a hozzám érkezőkkel és a balkonon gyújtok rá néha egy szál cigire, amikor elfáradok és menekülhetnékem van a diszciplinált magatartásomból.

 A rügyfakadás már javában zajlott, de az előttem egyenesedő akácok ignorálták a rendet. Kopár mindkettő. A tél szürkesége, mintha örökre rajtuk ragadt volna. Néha az az érzésem, szólítgatnak, máskor pedig érzéketlenül semlegesek. Ez a két fa még tisztes távolságból is egyértelműen egymáshoz tartozik. Más, szeszélyes mindkettő, mégis azonos típus, önkényes fajták, pici szúrós tüskékkel, de a viráguk, azok illatuk, a belőlük nyert eleség laktató, pótolhatatlan értéke a természetnek.

Ebben a várakozásban telnek napjaim. A rügyek megjelenését, a sértődött ellenállás feloldásáért járok ki naponta a fákhoz. 

Az akácok nem az enyémek. Ahogy a naplemente sem, sőt, a társ sem, akivel mindezekben osztozva élem a napokat. Egyik kísérőm sem a tulajdonom. 

Tegnap megmakacsoltam magam és már nem mentem reggel üdvözölni az akácokat. Úgy döntöttem, ha ők nem nyitnak a rend hatására, ha nem hallják meg a megújulás csalogatását, én is ellenállok. Majd ha zöldelni kezdenek...Így bár otthon voltam, nem láttam őket, nem kértem, hogy induljanak már a fejlődésben. Csak hagytam, rájuk bíztam, majd akkor, amikor az akácoknak jó, lesznek újra zöldek, üdék, élettel teliek.

Ma reggel viszont odacsalogatott egy madár. Kora reggel, mikor még a két gyerekem az ágyban pihent,a kedvesem pedig korán útjára indult, egy éles madárhangra lettem figyelmes. Egyedül voltam. Nagy békében. A terv az volt, hogy még pizsiben olvasgatok, haladok a kisregénnyel, amit erre a hétre terveztem elolvasni szabad perceim kitöltése gyanánt. De nem hagyták!

Feladtam az ellenállást, és az ajtóhoz léptem. Ott volt. A csábító kis szárnyas, és az éneke...Kinyitottam az ajtót. A levegő lezsibbasztotta az orrom, de a téli levegővel ellentétesen, most tele van illattal, amit csak később tudatosítok, amikor már szokom a csípős hideget.

Ma reggel csak álltam a kis erkélyemen és átjárt valami. Talán az élet maga.

Valamiféle tompa öröme a létezésnek.

 

Made with love by Mert nőnek lenni jó. All rights Reserved.