Őszinte leszek. Gyermekeim harmadik születésnapján megláttam a fényt az alagút végén. Végre mehetnek óvodába, s én kiszabadulok! Pedig gyakran megfordult a fejemben, hogy magántanulók lesznek, de a három év alatt megváltozott a véleményem. Én biztos nem fogom őket tanítani.
Mint minden, az óvodás évek is közösen zajlottak, egy intézménybe, egy osztályba jártak. Valahogy úgy alakult, hogy soha nem mentek egyedül a három év alatt. Mindig egyszerre voltak betegek. Ugyanaz a legjobb barát, ugyanaz az öröm és bánat érte őket minden nap. A csoporttársaik mintha egy személy lennének, Ikreknek vagy Emibarbarának hívták őket. Szerencsére a tanító nénik külön tudták választani őket. Nem ültek például egy asztalnál az étkezőben, nem álltak egymás mellett a sorban. Bár jó érzés lehet, hogy van, aki mindazt átélte amit a másik, maximálisan megérti, én azért aggódtam, hogy fog így az individualitásuk, a saját személyiségük kialakulni. Mindig nagy örömmel töltött el, ha nem ugyanazzal játszottak például, mikor értük mentem az oviba.
Voltak próbálkozásaim. Vettem például különböző cipőket, papucsokat, más frizurát csináltunk, de a legtöbb esetben gyermekeim mégis nagyon hasonlóan néztek ki. Próbáltam külön programokat szervezni nekik, de ezek a helyzetek mindig rosszul végződtek. Féltékenységi rohamok, felesleges érzelmi kirobbanások követték őket.
Tegnap beszálltam egy liftbe. Babakocsiban ült a kisfiam, mellettünk még épp egy személynek volt hely, ezért szóltam a várakozó idegen bácsinak, hogy jöjjön csak velünk le, nem kell várnia, elférünk. Mondja, nem akart nekünk kényelmetlenséget okozni. De csatlakozott!
Az azután következő együtt töltött tíz másodpercben, két mondatával, megváltoztatta az egész napomat.
-Nemrég az én fiam is ekkora volt,... ennek hatvan éve. De akkor még más világ volt! - ahogy mondta, amit mondott abban fájdalom volt.
Elhiszem. Mondtam halkan.Elköszöntünk. Csak a lelkem száll vissza a szavaihoz, és gondolom át újra és újra a jelentőségüket. A súlyt, amelyet közvetítenek.
Az élet, két mondatban.
U.I. A fotón Papa és az unoka, pont hatvan év van köztük. Érdekes, nem?
Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra (főleg így vasárnap estére már ) nincs annál ijesztőbb, mint mikor a gyerekeim csendben vannak.
Akkor ott kérem nagy a baj. Ma is viszonylagos csend volt odafenn, amíg én robot üzemmódban húztam az igát a konyhában. Ismerve törvényes örököseimet, eléggé aggasztó nálunk az efajta némaság. Most is paráztam miatta rendesen, ezért a biztonság kedvéért megkérdeztem őket, mit csinálnak. A válasz a kérdésemre ez volt: SEMMIT!
Jesszusom! Nem hiszem, hogy van még egy szó, amihez ennyi ( és ilyen szörnyű) jelentést lehet társítani!!!
Őszinte leszek. Gyermekeim harmadik születésnapján megláttam a fényt az alagút végén. Végre mehetnek óvodába, s én kiszabadulok! Pedig gyakran megfordult a fejemben, hogy magántanulók lesznek, de a három év alatt megváltozott a véleményem. Én biztos nem fogom őket tanítani.
