Bénító félelem

 Halhatatlannak akarlak tudni!

 Sebezhető lehetsz, de komoly beteg nem!

 Kicsit szenvedhetsz, de csak rövid ideig tarthat!

 Sírhatsz, ha valami fáj, de nem hónapokon keresztül!

Szeretném, ha élnél. Sokáig. Amíg én élek. Előttem nem mehetsz sehova, mert Neked végig kell velem élned a mindennapokat, az örömöket, veszekednünk kell és úgy röhögni, hogy a végén arra se emlékezzünk min kezdtünk. 

Csak azért együtt lenni, mert jó.
Nézni a gyerekeket. Bosszankodni, mert valamit igen elrontottunk, miközben kísértük őket az útjukon. 
Tehetetlenül bámulni a kölykök dackorszakának kirohanásait, és megélni a miénket újra, csak most a másik oldalról tekintve.

Annyira félek. Mert ez most a Tiéd. A leckéd, a feladatot, a figyelmeztetésed. Nekem "csak" annyi a dolgom, hogy segítsek helyre tenni ami elcsúszott, meglátni, amit évek óta elfolytasz, ami gondolata halálra ijeszt. S menekülsz, mert ha befejezed a futást utolér, és fájni fog. Újra. S szeretni Téged, de most másképp. Kritika, jobbá alakítás szándéka nélkül, csak adni és nem várni cserébe ugyanazt.

Tudom...
Félek, kevés leszek hozzá, hogy hátranézz.

Rettegek. 
S közben mantrázom...Te velem maradsz az utamon. Látom ahogy dühöngök majd hetven évesen is azon, hogy megint beszóltál...

Mert mi összetartozunk.

Nincs más opció!!!