Valami jót! - koronanaplók #14
Azt mondják, minden rosszban van valami jó. Próbálok ezekre koncentrálni, felfedezni egyre többet.
Mióta itthon vagyunk, sokat főzünk és jókat eszünk. Szeretek főzni, enni még jobban, de ez nálunk az egész családra igaz. A férjem is egyre bátrabb, mind gyakrabban ajánlja fel, hogy kipróbálna valami új receptet, amit a neten látott. Tisztában vagyok vele, hogy egy mázlista vagyok. Nem csak ezért, hanem mert nálunk senki sem válogatós. Tudom, hogy most rengeteg anyuka arca torzul majd irigy grimaszba, de a helyzet az, hogy a lassan tizenhárom éves fiam számára nincs olyan kaja, amit ne enne meg. Élvezettel szagol bele a teli lábasba, s ha valami új receptet próbálunk ki, izgatott várakozással nyaggat, hogy mikor lesz kész az ebéd. Hiába kérnétek, hogy áruljam el, mi a titok, nem tudom. Nem hiszem, hogy csupán nevelés kérdése az egész. Talán sejtszinten örökítettük át belé az élet ilyenfajta élvezetét, viszont az is igaz, hogy a gyermek abban nőtt fel, hogy kísérletezünk az ízekkel, változatos az otthoni konyha. Főzünk akkor is, ha nem tombol járvány.
Amit máris megtanultam a fennálló helyzetből, az az, hogy még véletlenül se dobjunk ki semmilyen ételt. Jobban figyelek, mikor minek jár le a szavatossága, nem halmozunk fel olyan élelmiszert, amit végül nem használunk fel. A túró egy részével megtöltöm a csirkecombokat, a másik részéből kőrözött készül. Reggeli és ebéd pipa. Eddig sem pazaroltunk, de ha a kukában landolt egy joghurt, nem volt lelkiismeret-furdalásom. Már volna.
Kihívások elé állítanak a megkoronázott hétköznapok: itt van például a varrás. Szoktam varrni: gombot az ingre, ha leszakadt. Most kénytelen voltam maszkot is. Varrógép hiányában kézzel, ami kb. háromszor annyi ideig tart. Most már azt is tudom, hogy erre is képes vagyok, ha muszáj. Tessék, máris egy sikerélmény! Ráadásul meghallgattam közben pár hasznos beszélgetést és néhány Szabó Magda novellát.
Sokan panaszkodnak, hogy a bezártság lassan az idegeikre megy, hogy egyre nehezebb elviselni a családtagokat. Én még bírom. Egyébként is sokat vagyunk együtt, a férjemmel egy munkahelyen dolgozunk már majdnem két éve, anno együtt csináltuk végig az egyetemet. Hozzáedződtünk egymáshoz. Végül is van három szoba a lakásban, ha magányra vágyik valaki, megoldható. De elárulom, az is elég, ha csak kézbe veszünk egy-egy könyvet, máris kiszakadtunk a hétköznapok valóságából.
Ami a leginkább hiányzik, az a természet. Nehezen tudom elképzelni, mi lesz, ha esetleg kijárási tilalmat rendelnek el. Soha nem irigyeltem még ennyire azokat, akik családi házban laknak. Legalább az udvarra ki lehet menni, esetleg még egy kiskert is adott… Félek tőle, hogy pár hét múlva ez lesz az a dolog, ami leginkább hiányzik majd az életünkből.
Mielőtt betört ez a tavaszi tél, két délután autóba ültünk, és kihajtottunk a kanálispartra. Embermentes övezet, ráadásul a kellemes idő, a napsütés, a természet kicsit feltöltött mindhármunkat. Ránk fért: a fiam ki sem mozdult a lakásból mióta nincs iskola, bennünk is egyre gyülemlett már a feszültség. Nehéz elképzelni, egy aprócska balkon hogy lesz majd elég, de az ember alkalmazkodik ahhoz, ami van. És közben szorgalmasan keresi a jót. Mert bármilyen morbid és fura, még az ilyen drasztikus élethelyzet is kínál jó dolgokat.
Hrbácsek-Noszek Magdaléna felhívását elfogadva néhány felvidéki írva gondolkodó, gondolkodva író nő gondolatait olvashatjátok mostantól sorozatként a mertnoneklennijo.com oldalán. Szeretnénk egyfajta rendhagyó naplóként megosztani veletek azokat a gondolatokat, félelmeket, kérdéseket, s talán válaszokat is, melyek eddig főként bennünk dolgoztak és úgy gondoljuk róluk, másokat is érdekelhetnek ebben a most kialakult zavaros és hangos világhelyzetben.
