- Szia, hogy sikerült az angol dolgozat?

Bővebben

• Nyomtatás
• E-mail

Ahogy belépett a szobába és ránézett az ágyon fekvő gyerekre, furán ismerős volt a pillanat, érezte, ahogy lassan összeszorul a gyomra, hányingertől remegett, a szőrszálak a kezén reszketve meredeztek, nem mert levegőt se venni, mert tudta, hogy van itt még valaki, lennie kell, ismeri a szagát, felismeri a levegő suhogásából, igen, itt van, újra itt! Aztán mikor közelebb lépett az ágyhoz, látta, hogy az unokája mellett, igen, ott, a felhúzott térde és a hasa mellett gyűröttebb a párna, úgy süpped be, mint ahol most is ülnek éppen, és akkor már nem volt kétség, már csak magát próbálta becsapni, keveset aludt, nincs rajta a szemüvege, túl erős volt a fertőtlenítő szaga, attól érez mindenféle valótlanságot, de közben meg mégis tudta, mi történik éppen, nagyon is jól tudta. Az orvos benyitott,  a gyűrött takaróra pillantott, megállt hirtelen, nem is jött közelebb.

Már megint arra ébredtem éjjel kettőkor, hogy melegítőnadrágokat kell rendelnem  a gyerekeknek és magamnak, rendezettek kell hogy legyünk most is, nem lehet szétzuhanni, dukál a kisminkelt képemhez a macinaci, rajtuk meg ne legyen otthon se bokavillantó kinőtt nadrág, aztán magamra ordítottam csendben, igyekszem legalább éjjel némán rendezni az efajta exisztenciális konfliktusaimat, mondtam, hogy te szerencsétlen, hát nem mindegy, hogy mi a fene van vagy nincs most rajtunk és akkor előkapartam a két hónapja elzsákolt kinőtt ruhák közül néhányat, jó lesz ez most, miért ne lenne, de közben meg éreztem, hogy szűkül a tér, lejjebb ereszkedik negyven centivel a plafon, igen negyvennel, jó a szemmértékem, most is, negyven nagyobb mint huszonöt, néhány hónap múlva már ezt taníthatom a most még elsős lányomnak, pedig egy dolgot tudtam mindig, hogy tanár, az sose szeretnék lenni, aztán most mégis és sokszor haragszom másokra, mert hogy lehet egy emberre, aki hét évesen is „csak ne tanár“ akart lenni rányomni ezt az egészet, máskor meg örülök, hogy nem csak fél órában láthatom naponta, ahogy okosodik, ilyenkor elszégyenlem magam, mert olyan dolgot érzek, amit mindig is tagadtam, megtagadom magam, kifordultam, ki vagyok én, ismerem-e magam egyáltalán és mivel a plafon még mindig közeledik felém, 42 centinél jár már, kihúzom a mindig is görbe hátamat, mert most olyan dolgokat csinálunk, amelyekre eddig sose volt időnk, nekem sem volt egyenes háttal járkálni, hát most jól kihúzom, a melleim így nagyobbnak tűnnek, de sajnos a hasam is, hirtelen eszembe jut, miért jártam eddig görbe háttal, majd visszamegyek "söbetűbe", pedig csak huszonnyolc napig kellett volna kibírnom, hogy ebből is szokás lehessen, a szekrényhez lépek, előveszem az egyik ruhát, amelyet majd az anyák napi ünnepségen nem fog viselni a lányom, megsimítom, amit a nagyobbiknak vettem a kerületi szavalóversenyre, ami elmaradt és kiakasztom, mert kinövik őket, az istenit, minek őrizgetem, minek?

Azt mondják, minden rosszban van valami jó. Próbálok ezekre koncentrálni, felfedezni egyre többet.

Mióta itthon vagyunk, sokat főzünk és jókat eszünk. Szeretek főzni, enni még jobban, de ez nálunk az egész családra igaz. A férjem is egyre bátrabb, mind gyakrabban ajánlja fel, hogy kipróbálna valami új receptet, amit a neten látott. Tisztában vagyok vele, hogy egy mázlista vagyok. Nem csak ezért, hanem mert nálunk senki sem válogatós. Tudom, hogy most rengeteg anyuka arca torzul majd irigy grimaszba, de a helyzet az, hogy a lassan tizenhárom éves fiam számára nincs olyan kaja, amit ne enne meg. Élvezettel szagol bele a teli lábasba, s ha valami új receptet próbálunk ki, izgatott várakozással nyaggat, hogy mikor lesz kész az ebéd. Hiába kérnétek, hogy áruljam el, mi a titok, nem tudom. Nem hiszem, hogy csupán nevelés kérdése az egész. Talán sejtszinten örökítettük át belé az élet ilyenfajta élvezetét, viszont az is igaz, hogy a gyermek abban nőtt fel, hogy kísérletezünk az ízekkel, változatos az otthoni konyha. Főzünk akkor is, ha nem tombol járvány.