Már megint a Soros! - koronanaplók #19

 

kézMár megint arra ébredtem éjjel kettőkor, hogy melegítőnadrágokat kell rendelnem  a gyerekeknek és magamnak, rendezettek kell hogy legyünk most is, nem lehet szétzuhanni, dukál a kisminkelt képemhez a macinaci, rajtuk meg ne legyen otthon se bokavillantó kinőtt nadrág, aztán magamra ordítottam csendben, igyekszem legalább éjjel némán rendezni az efajta exisztenciális konfliktusaimat, mondtam, hogy te szerencsétlen, hát nem mindegy, hogy mi a fene van vagy nincs most rajtunk és akkor előkapartam a két hónapja elzsákolt kinőtt ruhák közül néhányat, jó lesz ez most, miért ne lenne, de közben meg éreztem, hogy szűkül a tér, lejjebb ereszkedik negyven centivel a plafon, igen negyvennel, jó a szemmértékem, most is, negyven nagyobb mint huszonöt, néhány hónap múlva már ezt taníthatom a most még elsős lányomnak, pedig egy dolgot tudtam mindig, hogy tanár, az sose szeretnék lenni, aztán most mégis és sokszor haragszom másokra, mert hogy lehet egy emberre, aki hét évesen is „csak ne tanár“ akart lenni rányomni ezt az egészet, máskor meg örülök, hogy nem csak fél órában láthatom naponta, ahogy okosodik, ilyenkor elszégyenlem magam, mert olyan dolgot érzek, amit mindig is tagadtam, megtagadom magam, kifordultam, ki vagyok én, ismerem-e magam egyáltalán és mivel a plafon még mindig közeledik felém, 42 centinél jár már, kihúzom a mindig is görbe hátamat, mert most olyan dolgokat csinálunk, amelyekre eddig sose volt időnk, nekem sem volt egyenes háttal járkálni, hát most jól kihúzom, a melleim így nagyobbnak tűnnek, de sajnos a hasam is, hirtelen eszembe jut, miért jártam eddig görbe háttal, majd visszamegyek "söbetűbe", pedig csak huszonnyolc napig kellett volna kibírnom, hogy ebből is szokás lehessen, a szekrényhez lépek, előveszem az egyik ruhát, amelyet majd az anyák napi ünnepségen nem fog viselni a lányom, megsimítom, amit a nagyobbiknak vettem a kerületi szavalóversenyre, ami elmaradt és kiakasztom, mert kinövik őket, az istenit, minek őrizgetem, minek?

Bővebben

Valami jót! - koronanaplók #14

Melinda 20Azt mondják, minden rosszban van valami jó. Próbálok ezekre koncentrálni, felfedezni egyre többet.

Mióta itthon vagyunk, sokat főzünk és jókat eszünk. Szeretek főzni, enni még jobban, de ez nálunk az egész családra igaz. A férjem is egyre bátrabb, mind gyakrabban ajánlja fel, hogy kipróbálna valami új receptet, amit a neten látott. Tisztában vagyok vele, hogy egy mázlista vagyok. Nem csak ezért, hanem mert nálunk senki sem válogatós. Tudom, hogy most rengeteg anyuka arca torzul majd irigy grimaszba, de a helyzet az, hogy a lassan tizenhárom éves fiam számára nincs olyan kaja, amit ne enne meg. Élvezettel szagol bele a teli lábasba, s ha valami új receptet próbálunk ki, izgatott várakozással nyaggat, hogy mikor lesz kész az ebéd. Hiába kérnétek, hogy áruljam el, mi a titok, nem tudom. Nem hiszem, hogy csupán nevelés kérdése az egész. Talán sejtszinten örökítettük át belé az élet ilyenfajta élvezetét, viszont az is igaz, hogy a gyermek abban nőtt fel, hogy kísérletezünk az ízekkel, változatos az otthoni konyha. Főzünk akkor is, ha nem tombol járvány.

Bővebben

172 nap múlva 40

81193859 599899284178848 7481588117711880192 n 1172 nap múlva negyven.

Igen, kiszámoltam január elsején. Nem, órákban és percekben nem vezetem, mennyi időm  van még  addig a bizonyos pillanatig, amikor az ember lánya  már arannyal gravírozott, negyvenes pezsgőspoharat is szokott kapni valamelyik kedves rokonától, esetleg kompressziós harisnyát, menopauzás nők részére összeállított ajándékcsomagot a Mátrix gyógyszertárból (Rita, ha nincs  ilyen, akkor kérlek sose  csinálj),  vagy ha igen és mégis így tenném,  akkor előbb nyelem le a fogamba épített méregkapszulát, minthogy bevaljam mindezt és megszállottnak tűnjek bárki szemében is.

Na de a viccet félretéve, a 2020-as évbe lépve visszavonhatatlanul elindult bennem egyfajta izgalommal teli visszaszámolás, bár azt be kell vallanom, hogy szinte az egész előző évemet beáldoztam már az életközépkori válság buja örömeinek, aminek köszönhetően egy egyébbként gazdag és sikeres esztendőt sokkal nehezebb volt jól megélnem, mint ahogy azt kellett volna.

Tűnhet ez valaki szemében úri huncutságnak, tudom, hogy sokak szerint az drámázik, lelkizik, szorong vagy depressziózik feleslegesen, akinek nincs jobb dolga, de én ezt nem így gondolom.

Vannak az életünkben bizonyos mérföldkövek, legyenek azok akár megálmodott, vágyott célokhoz, életeseményekhez, vagy például életkorhoz köthetőek. Ezekhez érve az ember mérlegel, aztán vagy elégedett, vagy nem. És ha éppen nem jó passzban teszi mindezt, akkor elég egy valami, egy apróság, egy el nem ért cél, egy meg nem valósult álom, kettővel  több karika a szem alatt,  tízzel  több kiló a mérlegen, egyel kevesebb Louis Vuitton táska a szekrényben, egyel több vagy kevesebb férj a másik szobában, mint amennyinek lennie kellene  és beüt a gebasz.

Be. Nálam is ez történt. Hogy melyik, azt nem részletezem, aki ismer, tudja, hogy nagyon kritikus vagyok magammal, így valószínűleg bármelyik, példaként  felsorolt és még húsz egyéb  okom lehetett arra, hogy abban a pillanatban, amikor igazából szép volt minden, én  a legtöbb dolgot mégis  feketének lássam. Kegyetlen harc, amikor  az ember saját magával küzd meg. Senki se tud nagyobbat ütni a képedbe, mint te saját magad. Ettől függetlenül mégis volt ebben az egész kálváriában, porbahullásban, kiütésben  valami nehezen megfogalmazhatóan szép. Az, hogy ebben a hatalmas belső hangzavarban egyre tisztábban kezdtem hallani azokat a hangokat, amelyeket hallani szeretnék és amelyekre érdemes figyelni,  látni azt az Ivetát, Ivit, akit én magam is tudok szeretni és megérteni, hogy az a bizonyos ÉN már rég bennem van, az mindig is én voltam, csak nem hagytam szeretni, feltételekhez kötöttem  a szeretetemet és eddig bírta, bizony eddig, nem tovább. Fel kellett állni, le kellett mosdani, belenézni a tükörbe, számot vetni és kimondani fájdalmakat, sérelmeket, elsírni minden könnyet, majd megbeszélni magammal, hogyan lehet innét boldogabban tovább menni, lépésről lépésre. Az ember nem keres magának efajta „kellemes“ időtöltést, hiszen aki volt már hasonló állapotban tudja, hogy innét talpraállni nem egy pillanat, nem egy perc és szerencsés az, akinek sikerül egyáltalán. Arról nem is beszélve, hogy az emberek hajlamosak legyengézni a másikat, ha az ok nélkül, - értsd, lelki okok miatt szenved, pedig kellene már ott tartanunk, hogy megértsük, ezek a fajta betegségek ugyanolyan keményen taccsra tudják vágni az embert, mind bármilyen fizikai kór, aki pedig ki meri mondani, hogy ebben szenved, az nem gyenge, hanem nagyon is erős!

Azért is hálás vagyok az elmúlt  kemény évért, mert ezt mostanit  várakozással teli kezdhettem el. Nem fogom azt hazudni, hogy 172 vidámsággal, pozitív energiával, hálával és lelkesedéssel teli nap visz majd  el a negyvenig, de talán a mostani  terheim nagy részét sikerült letennem, vagy ha cipelem is még egy részüket, tudom,  mik azok, nem szürke súlyos, ismeretlen kövekként nyomnak egyre lejjebb és lejjebb, hanem feladatok és örökség formájában hordozom őket addig, amíg van velük dolgom. És bizony van még sok dolgom, elhihetitek, ahogy a legtöbb embernek lenne, mégsem látja, mégsem érzi, helyette gúnyos, sérteget, érzelmekkel, vagy életekkel játszik, hárítja a felelősséget, él egy nagy felszínes semmiben, ahelyett, hogy a tükörbe nézne, esetleg magába és azt mondaná, baszki, ideje volna  megérteni az életemben a miérteket, még akkor is, ha fájni fog és koppanok majd én is. Na de ez egy külön téma lesz, azt hiszem.

 Mindezek mellett és ellenére  szeretnék egy olyan emlékezetes, bátorságban, élményekben, szeretetben, hálában és egészségben gazdag évet magamnak, mint amilyenre mindig is vágytam. És mivel a szülinapos bármit kívánhat, az megadatik, én is ezt teszem most, mégha csak fél év múlva tehetnék is így. A negyven gyertyát pedig majd júniusban fújom el, úgy döntöttem, így is ér. Ugye szerintetek is? Na, ebben milyen szép nagy egyetértésben kiegyeztünk! Ezt már szeretem!

Folyt. Köv. HAMAROSAN!

Made with love by Mert nőnek lenni jó. All rights Reserved.