Az alku

Ahogy belépett a szobába és ránézett az ágyon fekvő gyerekre, furán ismerős volt a pillanat, érezte, ahogy lassan összeszorul a gyomra, hányingertől remegett, a szőrszálak a kezén reszketve meredeztek, nem mert levegőt se venni, mert tudta, hogy van itt még valaki, lennie kell, ismeri a szagát, felismeri a levegő suhogásából, igen, itt van, újra itt! Aztán mikor közelebb lépett az ágyhoz, látta, hogy az unokája mellett, igen, ott, a felhúzott térde és a hasa mellett gyűröttebb a párna, úgy süpped be, mint ahol most is ülnek éppen, és akkor már nem volt kétség, már csak magát próbálta becsapni, keveset aludt, nincs rajta a szemüvege, túl erős volt a fertőtlenítő szaga, attól érez mindenféle valótlanságot, de közben meg mégis tudta, mi történik éppen, nagyon is jól tudta. Az orvos benyitott,  a gyűrött takaróra pillantott, megállt hirtelen, nem is jött közelebb.

 

Néztek egymásra szótlanul, mindketten tudták, mi történik, de az ember mégse olyan bátor, hogy halálnak nevezze a halált, még akkor se, ha orvos, becézgeti, körülírja, diagnózisokat aggat rá, mert addig, amíg nem a beállta időpontját kell bediktálni az ügyeletes nővérnek, addig élet ez. Most is ezt történt, kérdezte az orvos, kimenjünk-e a folyosóra, de ő intett, nem kell, felesleges, úgyse érti, mi ez, nem is látja, addig jó, amíg csak mi ketten... ugye? Igen, felelte az orvos. Elkezdjük  a kezelést, a hegek szépen gyógyulnak, erős gyerek ez, mondta a doktor, erős, felelte ő. Könnyes szemével az unokájára nézett.

Az most is csak a zenét hallgatta, úgy, ahogy hetek óta mindig, úgy üvölttette, hogy a fülhallgató ellenére is minden szavát lehetett érteni a dalnak, „Legyen közös a bánat, közös a bűn és közös a feloldozás“.

Feloldozás, nevette el magát fájdalmában, az kellene ennyi idősen, nem azt nézni, hogy megint idemásztál, ide, megint elvenni, el a legkisebbet is! Ignorálta a tekintetével, nincs itt helye, akkor meg mit tolakszik, elvitt már mindenkit, apákat és fiúkat, ennyi se volt elég?  Hát elég legyen! Harcolni kezdett, újraélte minden eddigi összecsapásukat, ütött, vágott, még a vizespoharat is a földhöz csapta, hátha megijeszti, de a gyűrődés a takarón még mindig ott volt, csinálhatott bármit, nem tűnt az onnan el. Zihálva mellé lépett, állt egy percig némán, majd lehajtotta a fejét.  Rendben. Ennyit mondott. Rendben. A párna ráncai kisimultak a kimondott szavaktól.

A zene, az csak ordított tovább a gyerek fülébe, ne is vedd le kincsem a fülhallgatót, mondta neki, hallgasd csak a zenét, edd a gyümölcsöt, gyakorold a leckét, ide hányj, minden rendben, nemsokára vége, ne sírj,  szép vagy te a parókában is, nem is látszik, hogy nem a te hajad!  Mindent el lehet felejteni, elég ha az idősek fognak rá emlékezni, gondosan bebugyolálják, elrejtik a bő ruhák alá.

xxx

Ahogy a szobába lépett, az ágyon fekvő nagymamájára pillantott. Egy tányérnyi felkockázott gyümölcsöt hozott be neki, mert kell a vitamin, ettől lesz erős, neki is mindig ezt mondta.  Próbálta megetetni, de a nagyi  összeszorította a fogát, nem engedte.  Igyál akkor, mondta neki, de  ő elfordította a fejét.  Dühös lett,  bezzeg nekem tudtad mondani, bezzeg, amikor másnak kellett, nem neked!  Nézz rám, hallod? Néz rám!  Nem nézett. Nagy szavak, ugye? - mondta, egy pillanatig némán bámulta, majd mérgesen kiviharzott a kórteremből.

A szeme könnyes lett. Tudta, hogy az unokája egyszer majd megérti. Esteledett. Ismerős volt a pillanat. A gyomra nem reszketett. A takarója a csípője mellett ráncos volt, mint ha most is ott ülne valaki. Ránézett. Hagyta. Így szólt az alku. Vihetsz.

xxx

Bartalos Tóth Iveta: Az alku - a történet eredeti változata az Élet lejárt szavatossággal című könyvben olvasható.