172 nap múlva negyven.

Igen, kiszámoltam január elsején. Nem, órákban és percekben nem vezetem, mennyi időm  van még  addig a bizonyos pillanatig, amikor az ember lánya  már arannyal gravírozott, negyvenes pezsgőspoharat is szokott kapni valamelyik kedves rokonától, esetleg kompressziós harisnyát, menopauzás nők részére összeállított ajándékcsomagot a Mátrix gyógyszertárból (Rita, ha nincs  ilyen, akkor kérlek sose  csinálj),  vagy ha igen és mégis így tenném,  akkor előbb nyelem le a fogamba épített méregkapszulát, minthogy bevaljam mindezt és megszállottnak tűnjek bárki szemében is.

Na de a viccet félretéve, a 2020-as évbe lépve visszavonhatatlanul elindult bennem egyfajta izgalommal teli visszaszámolás, bár azt be kell vallanom, hogy szinte az egész előző évemet beáldoztam már az életközépkori válság buja örömeinek, aminek köszönhetően egy egyébbként gazdag és sikeres esztendőt sokkal nehezebb volt jól megélnem, mint ahogy azt kellett volna.

Tűnhet ez valaki szemében úri huncutságnak, tudom, hogy sokak szerint az drámázik, lelkizik, szorong vagy depressziózik feleslegesen, akinek nincs jobb dolga, de én ezt nem így gondolom.

Vannak az életünkben bizonyos mérföldkövek, legyenek azok akár megálmodott, vágyott célokhoz, életeseményekhez, vagy például életkorhoz köthetőek. Ezekhez érve az ember mérlegel, aztán vagy elégedett, vagy nem. És ha éppen nem jó passzban teszi mindezt, akkor elég egy valami, egy apróság, egy el nem ért cél, egy meg nem valósult álom, kettővel  több karika a szem alatt,  tízzel  több kiló a mérlegen, egyel kevesebb Louis Vuitton táska a szekrényben, egyel több vagy kevesebb férj a másik szobában, mint amennyinek lennie kellene  és beüt a gebasz.

Be. Nálam is ez történt. Hogy melyik, azt nem részletezem, aki ismer, tudja, hogy nagyon kritikus vagyok magammal, így valószínűleg bármelyik, példaként  felsorolt és még húsz egyéb  okom lehetett arra, hogy abban a pillanatban, amikor igazából szép volt minden, én  a legtöbb dolgot mégis  feketének lássam. Kegyetlen harc, amikor  az ember saját magával küzd meg. Senki se tud nagyobbat ütni a képedbe, mint te saját magad. Ettől függetlenül mégis volt ebben az egész kálváriában, porbahullásban, kiütésben  valami nehezen megfogalmazhatóan szép. Az, hogy ebben a hatalmas belső hangzavarban egyre tisztábban kezdtem hallani azokat a hangokat, amelyeket hallani szeretnék és amelyekre érdemes figyelni,  látni azt az Ivetát, Ivit, akit én magam is tudok szeretni és megérteni, hogy az a bizonyos ÉN már rég bennem van, az mindig is én voltam, csak nem hagytam szeretni, feltételekhez kötöttem  a szeretetemet és eddig bírta, bizony eddig, nem tovább. Fel kellett állni, le kellett mosdani, belenézni a tükörbe, számot vetni és kimondani fájdalmakat, sérelmeket, elsírni minden könnyet, majd megbeszélni magammal, hogyan lehet innét boldogabban tovább menni, lépésről lépésre. Az ember nem keres magának efajta „kellemes“ időtöltést, hiszen aki volt már hasonló állapotban tudja, hogy innét talpraállni nem egy pillanat, nem egy perc és szerencsés az, akinek sikerül egyáltalán. Arról nem is beszélve, hogy az emberek hajlamosak legyengézni a másikat, ha az ok nélkül, - értsd, lelki okok miatt szenved, pedig kellene már ott tartanunk, hogy megértsük, ezek a fajta betegségek ugyanolyan keményen taccsra tudják vágni az embert, mind bármilyen fizikai kór, aki pedig ki meri mondani, hogy ebben szenved, az nem gyenge, hanem nagyon is erős!

Azért is hálás vagyok az elmúlt  kemény évért, mert ezt mostanit  várakozással teli kezdhettem el. Nem fogom azt hazudni, hogy 172 vidámsággal, pozitív energiával, hálával és lelkesedéssel teli nap visz majd  el a negyvenig, de talán a mostani  terheim nagy részét sikerült letennem, vagy ha cipelem is még egy részüket, tudom,  mik azok, nem szürke súlyos, ismeretlen kövekként nyomnak egyre lejjebb és lejjebb, hanem feladatok és örökség formájában hordozom őket addig, amíg van velük dolgom. És bizony van még sok dolgom, elhihetitek, ahogy a legtöbb embernek lenne, mégsem látja, mégsem érzi, helyette gúnyos, sérteget, érzelmekkel, vagy életekkel játszik, hárítja a felelősséget, él egy nagy felszínes semmiben, ahelyett, hogy a tükörbe nézne, esetleg magába és azt mondaná, baszki, ideje volna  megérteni az életemben a miérteket, még akkor is, ha fájni fog és koppanok majd én is. Na de ez egy külön téma lesz, azt hiszem.

 Mindezek mellett és ellenére  szeretnék egy olyan emlékezetes, bátorságban, élményekben, szeretetben, hálában és egészségben gazdag évet magamnak, mint amilyenre mindig is vágytam. És mivel a szülinapos bármit kívánhat, az megadatik, én is ezt teszem most, mégha csak fél év múlva tehetnék is így. A negyven gyertyát pedig majd júniusban fújom el, úgy döntöttem, így is ér. Ugye szerintetek is? Na, ebben milyen szép nagy egyetértésben kiegyeztünk! Ezt már szeretem!

Folyt. Köv. HAMAROSAN!

Apámékkal szőlőt ültettünk két hete. Az életemre és fele királyságomra megesküdtem, hogy gondozni fogom mind a négy tőkét, a hármat, melyek  láthatóan  éltek  és azt az egyet is, amelyet már a komposztba kellett volna dobni apám szerint.

Nem hagytam. Szeretek halottnak hitt dolgokba is életet remélni.  Tudom, hogy mindennek lelke van, s mikor ezt a kertben hangosan is kimondom, a szomszéd kuncog egy kereket a tujafa mögül csíkos alsónadrágban, szalmakalappal a fején.

 A csenevész barna nyúlvány nem mutatta jelét az életnek.  Számomra ez mégsem  racionalitás, sokkal inkább  hit kérdése volt. Minden nap öntöztem. Bíztattam. Megkértem, hogy keljen életre. Értem, ha maga miatt nem is. Nehéz volt a száraz  barnaságtól zöldellő életet  remélni.

Ma apám leellenőrizte a munkám.  A kutya elkísérte, majd  az ominózus tőkéhez érve veszettül ásni kezdett. Ez a kutya csak  az élőre fordít energiát, a halottat messziről kerüli. A barna szárból egy barna levél nőtt ki.  Apám megdícsért. Megmaradt a fele királyságom.

Jó ideje gondolkodtunk már azon, hogy sok más bloggerhez, youtuberhez hasonlóan mi is megosztjuk veletek a havi kedvenceinket. A legjobb, legkedvesebb pillanataink, élményeink, dolgaink felidézésében hatalmas segítség volt a májusi fotós kihívásunk, amelynek hála az átlagostól még több kép készült az életünkről.

♥ Szépségápolás - A képen látható termékek voltak számomra a májusi hónap abszolút kedvencei szépségápolás és smink terén. Hosszú idő után visszatértem a régi nagy nyári parfüm kedvencemhez, amely a D&G L´Imperatrice nevű illata. A Douglas szemspirálja számomra abszolúte kedvenc, mert hosszú és sűrű, szinte már műszempilla hatású tekintetet varázsol. Mivel a hajvégeim a napi hajformázás miatt szárazabbak, rendszeresen használom az Avon argánolajas hajvégápoló olaját. Nagyon kevés fogy belőle és az ára is kedvező.

Hosszú idő után végre megtaláltam azt a pirosítót ( Burjois, 34-es Rose D´OR árnyalat), highlightert ( Mary Lou Manizer by the Balm cosmetics) és bronzosítót ( Butter Bronzer ), amelyekkel teljes és hibátlan a sminkkészletem. Azelőtt nem is gondoltam volna, mennyi életet adhatnak ezek a készítmények egy sminket. Számomra ez a három dolog varázsolja át három dimenzióssá az eredményt. Minden nap használom őket, persze szerényen, hiszen a napi smink nem kell, hogy hangsúlyos vagy erős legyen. 

♥ Újra tanulni - ahogy azt már az Instagramon is megírtam, nemrég elhatároztam, hogy egy magántanár segítségével leporolom az üzleti angol tudásomat és újra tanulni kezdtem. A kezdeti sokk után mára már élvezem, hogy óráról órára felszabadultabban tudom használni ezt a nyelvet és a szókincsem is szépen bővül. Ha lehetőségetek van rá, tanuljatok ti is valami újat, kedvetekre valót, legyen az nyelv, fotózás, egy új szakma, ... bármi, ami gazdagabbá teszi az életeteket. A nyelvtanulás egyébbként egyike azon tevékenységeknek, amelyek leginkább aktiválják az agyunkat, szóval aki azt érzi, hogy hangosan felnyerítnek az elhaló agysejtjei, vágjon bele!