Tompaság

Szerencsére a nyár lassan telik abban az időszámlálásban, amelyben én létezem. Bár így is naponta rácsodálkozom a gyerekek növekedésének ritmusára, tempójára. Az idő nekem nem ellenség, hanem barát. Eldöntöttem! Ahogy azt is, hogy másképp szeretném megélni a napokat. Igen, nem élni, hanem megélni a velük, vagy a másokkal töltött perceket, órákat. 

 

Június:

Mióta megszületett Ábel bizonyos dolgokra jobban odafigyelek, és hát van, amire már nem.

Szerintem mások is így vannak ezzel, ennek példájára hozom most a kedvenc sztorimat.

Estére, mikor a párom megérkezik haza, már eléggé le vagyok eresztve. Van, hogy csak épp bambulok kifelé, de csak a pergő filmkockákat látom, amelyben a családom tagjai ficánkolnak. Mert én már akkor más dimenzióban tengek, ezt az állapotot éber kómának hívom. Nos, egy ilyen estén a kislányom keresni kezdte az egyik játékát:

-Matyi, nem tudod hol van az a szőke hajú, rózsaszín ruhás barbiem, amihez volt egy sárga táska?

-Nézd meg a többi között!- mondja neki épp vacsoráját kommogó párom.

Közben Ábel is panaszkodik, unja a fekvést. Én a gépnél ülök, szerkesztői munkát végzek, próbálok koncentrálni( elárulok nem igazán megy).

Egyszerre Csenge felkiált:

-Megvan.

Matyi erre: 

-Ugye mondtam, hogy a többi játék közt van a nyuszi.

Nagyot mosolyogtam, és nem is szóltam, mert egyikük sem vette észre mit válaszol, vagy kérdez a másik. De aztán el is szomorodtam, mert bizony eszembe jutott, hogy naponta százszor van ilyen velem is, pedig imádom őket.

Hány éven keresztül élünk a gyerekeink mellett így? Ezzel a rezignáltsággal, ezzel a siketséggel? Nem csak akkor mikor fáradtak vagyunk, ez nem este fordul csak elő. Őszintén, reggel még a kávé hiányzik, délben az ebéd, délután a szundi...mindig találunk okot, amiért a kicsi békén hagyhatna, vagy legalább ne zargatna badarságokkal. Sokszor érzem, hogy túl sok a zaj körülöttem, mert a nagyobbik mindig csacsog, a kisebbik meg panaszkodik...és ott van a munka, a háztartás, a bevásárlás. 

Néha azt veszem észre, hogy ott vagyok velük, fizikailag, de a lelkem az sehol sincs. S ez a sehol hely lett az otthonom, mostanában mintha odaköltöztem volna. Ezen a bolygón tompaság van, szürkeség. Pocsék itt lenni. Nem érint meg semmi, csak a robot üzemmód működik. Itt élek. Pedig élhetnék én egy színes, vidám paradicsomi szigeten is, a lelkemben megélhetném a lüktető, éltető szabadságot is, de nem teszem. S miért? Mert a kóma most nagyon kényelmes. 

Fáradt vagyok. Így döntöttem. Ahelyett, hogy azt mondanám, kimerültem, most egy kicsit megpihenek.

Mi a megoldás? Tudatosabbnak lenni. Ébernek. Ez azt jelenti, hogy a lelkünkre hallgatni, akkor is, ha az épp azt jelzi, most egyedül kell menned kirándulni, mert a gyerekeidre nincs több felhasználható erőforrásod. Mert a látszólagos önzőség mögött megbújik az akarat, hogy ha anya megpihen, utána megint tud adni, nemcsak felszínes dolgokat, hanem igazi figyelmet és törődést. Most ez az új feladat, meglátni és észlelni, ha épp elveszek.

Augusztus:

A kicsikkel alkottam szombaton. Öröm volt nézni, ahogy Csenge belelkesül. A tenyerüket befestettem, és a fehér lapra helyeztem, pecsétként. Ábel először ellenkezett, és a festékes öklét nem akarta kibontani, de csak sikerült a mű. Büszke vagyok, mert ezek az alkotások már az ébrenlétem adományai.

Megint meghallom a lányom, s ezért nem kell kiabálnia. Nem is teszi azóta.

Uralkodom magamon.

Adok időt és kérek is magamra.

Nem főzök minden napra valami extra kaját, a lecsónál jobb most úgysem kell.

Sokat megyek a barátokhoz, barátokkal, rengeteg időt töltök a családdal. Magamra kötöm a babát, megdumálom a lehetőségeket Csengével és már úton is vagyunk. 

Mert nekünk most ez a jó, ettől töltekezünk, együtt. Attól még néha összeveszünk, mert azok vagyunk akik.

Tegnap magam mentem kávézni. Nagyon lelkesítő volt.

Nem, ezek után sem leszek Anyább anya, meg a legtürelmesebb, legodaadóbb, legszexibb nő sem, meg legkarcsúbb sem!

De Krisztina leszek, újra, mert attól, hogy két gyerek anyja vagyok, még önmagamnak kell maradnom. Nekem nem kell sok dolog már ahhoz, hogy visszataláljak a harmónikus teljességembe. Elég, ha szeretem magam és néha "kényeztetem" a szabadsággal. 

Régóta tudom, de visszatér az életembe a kimerültség szakasza, mindig máshogy üti fel a fejét, egyre jobb taktikát választ. Van, hogy be sem akarom látni. Aztán csak eléri, hogy ráfigyeljek, a teljes fáradtságra. Olyankor pedig vissza kell vennem a fejemben cikázó feladatokból, húzni egy határt, és elfogadni, hogy nincs miből és nincs miért teljesíteni erő felett. Ezért döntöttünk Ivetával úgy, hogy idén nem lesz szeminárium. Mindketten be tudtuk ismerni, hogy ez nekünk most sok. 

S az a bizonyos szürke, örömtelen bolygó most lakatlan. Mert megélem az életem. Csak ennyi a titok.