Tündér szeretnék ma lenni!

Ma kimondottan, a valóságban pici szárnyakkal vergődő parányi tündér szeretnék lenni,s besurranó, meglapuló, halk várakozásban maradnék a lányom mellett! Ma nagyon szeretnék örzője lenni, most másképp...

Ma újrakezdi máshol az ovit, pedig csak három és fél éves.

Ma valahogy a szokásosnál is nehezebb az elengedés művészetét gyakorolnom. Naponta engedem el kicsi kezét, és bölcsen jóváírom a bátorságát, a kíváncsiságát, a fejlődését. Érzem, hogy csak pici időre megy barátokhoz a játszótéren és tekintetében visszajár biztatásért, óvásért. Máskor ölelni fut hozzám, vagy több méterről magához rendel, mert kimondja fél, és kéri a segítségem.

Ilyen a kapcsolatunk, de ő naponta változik és vele együtt én is nyitom azokat a kis kapukat, hadd lássa jobban, tisztábban, saját tapasztalatokra építve a világot!

De valahogy ma mindez nehéz! Mert tudom mostantól megint más lesz, nem picit: nagyon! Új közösség, új ráhatások, új élmények, amelyekben egyre kevesebb jut tudomásomra. Egyszerűen csak azért mert nem vagyok vele, megint órákra, szinte egész nap.

Egy évvel ezelőtt, amikor kezdte az ovit, az első nap egyedül hazaérkeztem, leültem és sírtam. Talán féltettem is, de inkább lezártam a könnyeimmel azt a több mint két és fél évet, amelyet születésétől kezdve addig összezárva éltünk végig. Minden napot vele töltöttem addig a szeptemberi napig, olyan volt mintha tehetetlen lennék, és valaki mostantól elvenné a kislányommal megélhetett élményeket! Szörnyű üresség volt bennem! Néhány percig, talán tovább! Aztán megértettem! Nincs más, csak ez, én hamarosan visszatérek a munkahelyemre, ő pedig nem tarthat velem...Kell egy biztos hely neki is, kellenek a bajtársak, akikkel felfedez egy másfajta világot, amelyet én láthatok, mert óriás vagyok köztük.

Tehát eldöntöttem, és én ma tündérré változom. Hogy megérthessem miért olyan jó a homokból építeni várat! Összezsugorodom és belebújok a kicsi fülébe és hallgatom majd hogyan mutatkozik be az óvodában, miként mesél a nyarunkról, és azokról a szeretteinkről, akiktől annyit kapunk.

Mikor már ez unalmas lenne, elkezdeném tanulni tőle a szókimondást, azt a nyers és gátlások nélküli őszinteséget, ahogy majd kiosztja azokat a gyerkőcöket, akik nem mennek át a vizsgán...Mert a lányom ilyen: csak akkor barátkozik, miután sokáig megfigyeli az illetőt.

Hogy féltem -e a lányom? Most nem! Ez másfajta szorongás bennem, ez az elvesztett közös idő hiányából ered!

Ugyanis ha tehetném, pár órán át ott lennék vele, szárnyaimmal simogatnám, megölelném és védelmezném, aztán elengedném. Csak az a pár óra nem adatik meg nekem, tündérként...

Így ma sem tehetek meg mást, minthogy bízom a nagy és kíváncsi lányom erős jellemében, és mosolyogva búcsúzom tőle az oviban! Gondolatban gyakran visszaszállok hozzá, és küldöm a szeretetem....

Az óvónéniket és a barátokat pedig rá bízom: döntse el ki érdemli a mosolyát, és ki a könnyeit!

szerk.megjegyzés: Az írás két éve jelent meg a blogomon. Attól még ma is aktuális!