#magamalatt

Lekuporodtam a konyhában a földre. Kócosan, kockás pizsamagatyában, a törött lábujjamat masszív kötés védi.  A kezemben a legújabb  kiegészítőm, a Hogyan neveljünk kedves gyerekeket című könyv. Szorongatom, ahogy tegnap is az orvosra várva. Napok óta csak cipelem magammal. Nem nyitom ki, csak gondolkodom azon, hogy miért nem írtak egy kedves szülőkről szóló könyvet, vagy hogy miért nem jelent meg ez a könyv akkor, mikor én is gyerek voltam és még belőlem is lehetett volna kedves szülőt nevelni. 

Vasárnap délutáni programként igazi környezettudatos ember módjára kidobom a hűtőből a fél heti kaját, csupa egészséges, finom ételt. Azért csak fél hetit, mert a többit a munkában hagytam. Ott ugyanúgy nem nyúltam hozzá, ahogy otthon. Csak megfőztem, nehogy már ne legyen mit csinálni esténként a másik száz teendő mellett. Aztán ettem valami mást, zakbását, édesburgonyát, banánt, gyümölcsöt, hideget a sok tökéletes fogás helyett.

 

Tudtam, hogy a szeptember nehéz lesz. Kemény. Az volt, de  mindent teljesítettem, amit vállaltam az életem egyes területein. Mindenki elégedett lehet. Elbírtam, amit rám pakoltak erre a hónapra. Majd az utolsó előtti napján, az utolsó feladat végeztével  bumm és megvolt a baj. Én az őszbe  mindig belepusztulok egy kicsit. Megkönnyebbülök, hogy még egy nyarat végiglogisztikáztunk,  kikészülök, hogy erre egy vagyon ment el, lefáradok a sok szervezéstől, a jelenlét szükségességétől. Majd a szeptember megérkeztével az iskolakezdéstől, a gyerek iskola elleni tiltakozásától, az egyre sűrűsödő feladatoktól, a kelj fel, öltözz már, két perc múlva indulnuk kell, hétre be kell hogy érjek, hogy haza tudjak jönni értetek torkot szorongató nyomásától. Attól, hogy mindig legyen tízórai, ebéd, vacsora, tiszta ruha és pót tiszta ruha, még egy füzet, ami nem volt felírva, még egy toll az elveszett helyett. Erő, hogy ne robbanjak, erő, hogy ne zuhanjak. S közben legyek tökéletes tárgyalópartner, éleseszű elemző, tökéletes, certifikált részecske a gépezetben.

Most a felstócolt, rögzített lábamat látva  persze mindenki megkérdi, tudom- e, hogy mit akart ezzel üzenni a sors. Hogyne! Tiszta spiritualitás!!!  Megüzente , hogy sokat vállaltam és le kell adnom a terheimből.

Az viszont eszébe jut bárkinek is, aki csak egy ilyen eset után veszi észre, hogy a környezetében valaki bajban van, túlterhelt, hogy az a személy szimplán fáradt volt? Hogy már a reflexei sem működtek jól, figyelmetlen volt, kimerült?

Néha elég lenne több empátia, egy miben segíthetek, egy hogy vagy a sok világmegváltó filozófikus gondolat helyett.  Több lehetne az önmagát és az életét szerető anya és kevesebb a gipsz, a gyógyszer, a telesírt zsebkendő, a megszakadt szív.

Nagy szavak, tudom. S nem igaz, hogy az ember ennyire egyedül van a világban, családban, barátok, ismerősök közt. Vagy mégis?  Tudjátok, milyenek vagyunk. Addig tesszük a dolgunkat panasz, sóhaj, könnyek nélkül, amíg össze nem rogyunk. S onnét se várunk segítséget, a földre rogyva kifújjuk magunkat egy pillanatra, majd folytatunk mindent tovább némán. Feleslegesek a szavak. Asszonysors, sosem lesz egyszerű. S könnyebb is csak akkor,  ha a sokadik porba hullás, zuhanás után megtanulunk végre kevesebbet a vállunkra , s a szívünkre venni. Mert most és mindenkor, itt és mindenhol arra pakolnak, aki a legtöbbet , s a legtovább bírja.