A kisbabámat szoptattam, a kisfiamat már nem!

,,Elég! Nincs több cici, vége...! Nem adom!" Ilyen mondatokat sziszegtem dühösen leggyakrabban az elmúlt hónapokban, miután a fiam éjjelente óránként ébresztett egy újabb anyatej adag reményében. Most lesz 18 hónapos és úgy döntöttem, nem szoptatom tovább. De ezt még leírni is nehéz, mert kettős érzések harcolnak bennem. Ostorozom magam, amiért legalább két éves korát nem várom meg, másrészt érzem, már túl nehéz nekem! 

Természetes volt, hogy szoptatom a gyermekeimet, amúgy nem volt egyszerű, de túl vagyunk rajta, sikerült. Büszke vagyok rá. Szoktam mondani, az elsőnél a fél járás látta a mellem, a másodiknál már az egész.

Nem kell sokat magyaráznom az anyukáknak, akik anyatejjel táplálták a gyermeküket, hogy mivel jár ez a végtelenül egyszerűnek titulált természetes folyamat. Arról sem kell sokat írni, hogy mennyi dolog indokolja a minél tovább tartó szoptatás fontosságát. Kitartottam mellette többszörös mellgyulladás mellett is, és figyeltem magamra, hogy a lehető legjobb minőségű anyatejet tudjam a gyermekeimnek adni.

Szoptatni jó, szép és fontos. De! Meddig, milyen áron? Ezt nekünk magunknak kell eldönteni, függetlenül az ajánlásoktól. Nálam most jött el az a pont, amikor tudatosítottam, ez a fejezet is a végéhez ért. A kisfiam és a magam érdekében is.

Anyának egyrészt nagyszerű, hogy naponta húszszor össze tud bújni a picivel, de a kisbaba súlya és hossza növekedésével, a fogai száma is emelkedik, amellyel komolyan rá tud harapni a mellbimbóra. Vagy nem ereszti az álkapcsába szorított, szinte lila színűre sanyargatott bimbót! Tudjátok ez mennyire fáj? Ezek után minden nő egy hős, aki még visszahelyezi önként a mellét a baba szájába! Teljesen érthető, hogy az első harapás után rettegnek a nők minden szoptatásnál, mert tudják, újra megteszi a kicsi, hogy akár a játékosság, akár egy hirtelen reflex miatt örömmel zárják össze a tűélés fogsorukat! Mellesleg a gyermeket eme fájdalmas szokásáról leszoktatni nem is egyszerű! Ilyen esetek után bennem sokszor felmerült a kérdés, hogy az elszántságom mellett kellene a saját épségemre is gondolni. De míg a gyermekem pici volt, ez úgysem érdekelt, mert az ő egészséges fejlődése fontosabb.

Míg egy nap, este, ránéztem az én nagy fiamra. Jól táplált, gusztusos kisfiú, csupa huncutság, nagyon kiegyensúlyozott gyerek. Magamat is meglestem a tükörben, viszont sok pozitívat nem láttam benne. Karikás szem, felemás méretű mellek, amelyek súlya már nagyon zavar. Igen, óriásiak, látványra biztos csábítóbbak, mint ami az apadás után majd elém tárul, de a tejjel megtelt mell nem játékszer, nem buli, a nőknek biztosan!

Csak megemlítem, hogy másfél éve nem aludtam át egy éjszakát sem, most is még ötször- hatszor felkelt a gyermekem, mert szopizni akar.

Akkor ott, azon az estén, újra szembe kellett néznem a ténnyel, már nincs kisbabám, és talán újra előtérbe kellene magamat helyeznem, hogy fizikailag és lelkileg is meg tudjak erősödni, hiszen a kialvatlanságom kihat a türelmemre, a teljesítőképességemre.

Anya vagyok, most elsősorban, sok más teendőm, aktivitásom ellenére. Ez a legaktívabb emberi szerepem most. Ebben élek, és nincs okom panaszra, hálás szívvel látom el a teendőimet. De most ez a része az anyaságomnak is megváltozik, és ebbe nekem kellett elsősorban belenyugodnom, majd a fiammal elfogadtatni. Már a kislányomnál is ezt tapasztaltam, hogy mikor én végleges döntést hoztam, két év és két hónap után befejeztük a szopizást, Csenge is elfogadta nagyobb ellenállás nélkül, hiszen érezte nem gondolom meg magam.

Ábellal a fokozatosság elvét kell követnem, hiszen rengeteg anyatej termelődik a melleimben, nem megy a befejezés egyik napról a másikra. Először a napközben bármikor, önmagát már kiszolgáló gyermekemnek azt kellett tudatosítania, hogy már csak alváshoz kap, majd a déli alvást kellett cici nélkül megoldani. Este még bőségesen jut neki, örömmel bújik hozzám, már messziről kiabálja, hogy cici, befekszik az ágyba és vár rám. Nagyon cuki! Aztán pár hét múlva ezt is leépítve, elhagyjuk a szoptatás rituáléját. De helyette keresünk mást. Én most a közös meseolvasást helyezem előtérbe, hogy mielőtt aludni kell, olvasok neki. Vagy a mellkapomra teszem, ma épp a karomban ringatva aludt el a legényke.

Miért osztottam meg Veletek ezeket a gondolatokat, amelyek nagyon belsőségesek, személyesek? Mert beszélni kell erről is. Hiszen a vége, a befejezés legalább olyan kemény menet, mint az eleje, a kezdet. Értitek? Az összehangolódásunk, a kapcsolatépítésünk itt is elbukhat, még ennél a pontnál is. Gyermek és anya közt, ebben a szimbiózisban, ahol az eszköz megtagadása kiválthat érzelmi változásokat is. 

S mégis, menni kell tovább. Elengedni ezt is, hogy a kapcsolatunk máshogy, más irányba is fejlődjön. Elfogadni, hogy a kisbaba anyatejes táplálása a legjobb amit adhatunk, de ha már nem kicsi a gyermek, a megfelelő időben történő leválasztás is el kell hogy jöjjön. De erről mindenki dönthessen szabadon, saját és gyermeke igénye szerint!