Nincs szuszogás
A nagymamánál alszik a két gyerek. Nincs szuszogás, csak a lelkiismeretfurdalás bújt szorosan mellém. Szorít, nem enged el. Nem beszél, csak képeket vetít az agyamba azokról a mai történésekről, amelyeket másként is meg lehetett volna élni. Hozzánk méltóbban. Kiabálás nélkül, parancsszavak nélkül. Büntetés nélkül.
De ezek mind megvoltak és bár a szoba, az a bizonyos, amelyben (Vekerdy után szabadon) egy ösvénynek is elégnek kellene lennie, hogy én boldog anyuka legyek, a gyerek meg igazi szabad lélek, őserdő maradt, benőtt, fojtogató indákkal teli.
Én ennek ellenére mégis minden elvemet és „ti innét addig ki nem mentek“ típusú fenyegetésemet félretéve fél perc alatt pakoltam össze a két vándortarisznyát és kötöttem fel négy darab utilaput a gyerekek talpára, mikor a mama felajánlotta, ma éjjel nála alhatnak.
„Menjetek csak! Jobb lesz így mindenkinek. Mama mama lehet, ti unokák, én meg talán újra Iveta.„ ...
Nincsenek gyerekek. ... Oké, oké, mit is kezdjünk ezzel a hirtelen megváltozott helyzettel??? Elég a takarításból, a gondokból, a hülye, önmarcangoló gondolatokból, ... irány az élet, csapjunk bele a lecsóba! Tudod, csak úgy mamisan.
Egy kis csavargás a fővárosban, egy kis Ikea túra, ahol minden szoba rendezett és én bármelyikben ott maradnék egy éjszakára vagy akár egy életre is, majd egy kis vacsi. Nyugis, „lájtos“. Olyannyira lelkes vagyok, hogy még a párom is elhiszi, ez akár egy normális este is lehet. Nekiindulunk hát a nagyvilágnak, vigyázz élet, jövünk! Ketten, gondok, gyerekek nélkül.
Nézem a sötét tájat az ablaküvegen át, idegennek érzem magam a saját életemben. Legyen vége az útnak! ... Jussak ki végre az áruházból! ... Fizessünk már, túl sok az ember az étteremben! ... El innen, ki innen! Menjünk már haza!!! Csak ott jó, csak ott vagyok én is én, csak ott vagyok teljes.
Hazaérkezvén némán becsukom a szobám ajtaját magam mögött. Befekszem az ágyba. Csend van. Nincs szuszogás, csak a lelkiismeretfurdalás bújt mellém szorosan. Nem jó így. Elfordulok tőle, de hátulról úgy is szorosan átölel, nem enged. Ma éjjel ő a társam.
Jobbomra fordulva egy ott felejtett maci néz rám hideg gyöngyszemeivel. Abban a nézésben, a mozdulatlanságban, a szótlanságban benne van minden vád, melyekkel saját magamat bántom.
Néha fáj a boldogság. De csak azért, mert él, formálódik, növekszik, tanul. Ad, majd elvesz, ölel, majd szíven szúr. Elgáncsol, felsegít, etet és éheztet. Kínoz és kényeztet.
S ami ennél is jobban, a világon talán a legjobban tud fájni, az a boldogság hiánya, mikor nem szuszog ott mellettem a nyugodtnak remélt, ámde üres éjszakákon.
