Menj és merj utazni!

Múltkor valami savanyújóska írta cikk terjengett, mérgező olajfoltként, a neten arról, hogy a nyaralás, az aztán nem gyógyír a hétköznapok bajára. Ha szarban vagy, csak még rátesz egy jókora lapáttal. Ha fasírtban vagy a pároddal, különben is válás lesz a vége, meglásd! (Persze, nem lehet már tudni azt sem ezeknél a cikkeknél, hogy valós véleményt közölnek, vagy csak azért felháborítóan hülyék, hogy reagálj rájuk - mert az írójuk fényesen profitál a reakciókból. Bármilyenből.).

A nyaralás tehát  afféle elkerülhetetlen sorscsapás, mert: fél évvel előtte már stresszelni  kell a foglaláson, meg a pénzen. Anyukának meg kell kennie ötszáz sonkáskiflit az útra, ami majd mind megrohad a végén. KELL venni továbbá minden családtagnak koffert, amit aztán lehet  kerülgetni  egész évben. Illik belefogyni a cuccokba, hogy aztán bűntudattal telve le lehessen legelni a svédasztalt. Ajánlom savanyáéknak, húzzanak magukra gyöpöt inkább.
 Vagy menjenek esetleg utazni, nyaralás helyett.
Kifogások? Nem, nem pénzkérdés - a nyaralás, az lehet, hogy igen - az utazás, az nem. A  spontaneitás  felszabadító, a nomád körülmények meg kifejezetten boldoggá tesznek. Hideg a víz? Jót tesz a keringésnek. Kenőmájas a vacsora? Na és.  Egy wellness-hétvége nem fiatalít jobban, húsz éve is ez volt. Amúgy is, az életkor nem akadály, a magas sem. Egy barátom mesélte , hogy apukája - már nyugdíjas, Magyarországon tehát gyakorlatilag ingyen használhatja tömegközlekedést, - minden hétvégén kimegy a pályaudvarra és felszáll valami buszra, ami épp indul. Bármerre!  Vagy anyósom például : elviszi unokáját fagyira a szomszéd városba, vonattal. Mert miért ne? De ismerek nem egy hetven év körüli/feletti motorost. 

 Van egy regény, Utazások nagynénémmel a címe, tele jó sztorikkal. A kedvencem: bácsika világéletében nagy csavargó volt, élete alkonyán, mikor egészségi állapota válságosra fordul, kibérel egy házat rengeteg szobával és felvesz egy ápolónőt. Meghagyja a nőnek, hogy minden nap másik szobában ágyazzon meg neki. Így házon belül haladhat helyiségről helyiségre a poggyászával, és a kegyes halál is valahol a folyosón éri, útközben. Ott találnak rá elnyúlva, útlevéllel a kezében. (Persze, szebben van megírva, olvassa el a  Graham Greene-változatot, aki akarja - felér egy úttal az is, egyébként).

Tehát a távolság-probléma is kilőve, mint kifogás. Minimális helyváltoztatás elég, épp csak hogy átállítódjon a fókusz, ahogy a dolgokat szemlélem - ez már utazás. 

Vagy idefűzhetem ezt a buddhista tanmesét - egy barátnőm mesélte nemrég, babakocsi-tologatás közben:  a Tanítvány (a buddhista tanmesék mindig erről a lúzerről szólnak) megmondja a Mesternek (ő az, aki mindig megmondja legtranszcendentálisabb tutit ), hogy nem okés neki ez a kolostor és keres jobbat. A Mester a  kezébe nyom egy keserűtököt (ne kérdezzétek, mi az, de  biztos már most értitek a szimbolikát ), hogy rendben, fiam, de ezt vigyed magaddal  és hozd is vissza. A Tanítvány el is megy, megnéz minden menő helyet és aztán visszatér, kissé kiábrándultan - a Mester meg feltálalja neki a madárlátta keserűtököt vacsorára, beleharap és - hogy, hogynem - még mindig tök keserű. Nekem, most és itt ez a tanmese arról szól,  hogy ha magammal cipelem a vacakjaimat az utamon, akkor akár el se induljak - lehet szó tárgyakról, sérelmekről, gondokról. Elmehetek akár a Maldív-szigetekre is, körbeszelfizhetem a világot, ha a  szelfik  - és a világ - közepén az a keserűtök-fejem csak ugyanaz marad. Zengő érc leszek csak és pengő cimbalom. Sonkáskifliken fogok keseregni és azon, hogy a szállodai szoba miért nem úgy néz ki, mint a katalógusban.

 Távol kerülni a hétköznapok mókuskerekétől - erről kellene szóljon a dolog. Az utazás zarándoklat. A kaotikus puzzle messziről nézve kiadja a mintát.  A túlaggódott dolgok lelepleződnek jelentéktelenségükben - hogy az igazán fontosak,  amikért érdemes hazatérni - babakocsi-tologatás, mesék,a szomszéd város fagyizója -  teljes szépségükben rajzolódhassanak ki.
 ( tadamm, végszó, epikus zene, V. és A. motorozik bele a naplementébe, el)