Zakynthos - negyedszer is újratöltve

Újra itt, Zakynthoson. Tavaly októberben az utolsó innen írt beszámolómat azzal zártam, hogy tudom, nem most voltam itt utoljára. És íme, bő hat hónapon belül – némi svájci, francia és otthon eltöltött idő után megint itt volnék. Pont három hete hogy megérkeztem, bár mikor ezeket a sorokat írom, épp azon gondolkodom, hogy összepakolok és hazamegyek. Na persze úgysem fogom megtenni, nem vagyok az a könnyen feladós fajta.

Nem indult könnyen ez a nyár a számomra. Idén elöször történt meg, hogy nem mosollyal az arcomon léptem le a kompról a szigetre, ami azelőtt mindig az én búvóhelyem, mentsváram, #happyplace-em volt. Az okokat most nem részletezném, de megérkezvén most először nem így éreztem. Nem tudtam örülni annak, hogy újra itt vagyok. Minden ugyanolyan volt, mégis mindent kicsit idegennek éreztem. Egy hosszú hétvégényi szusszanás után inkább bele is temetkeztem a munkába, rohangáltam naphosszat a szezon előkészítése kapcsán, majd pár nap múlva meg is érkeztek az első utasok. A nyár hivatalosan is megkezdődött, és bizony nem javított az amúgysem túl pozitív alaphangulatomon. Rögtön az első utasok közt megismerhettem pár igencsak kellemetlen embert, akik ahelyett, hogy a nyaralásukat élvezték volna, azon igyekeztek, hogy az én napjaimat tegyék pokollá.

 

Mivel az energiáim valahol a béka segge alatt voltak, sokat voltam rosszkedvű és szomorú, így sokkal nagyobb erővel hatottak rám a helyiek, úgy mint fogadott családom tagjai, ismerősök, de néhány teljesen ismeretlen mindennapos nem várt, és végképp nem elvárt kedvessége, szeretetteljes gesztusai. Szóljon most ez az írás róluk, hadd meséljek el pár történetet emberi jóságról, jószándékról, figyelmességről, szeretetről. Ezekből én sokat töltekeztem, jó érzéseket, boldogságot loptak a szívembe, amiktől megbecsültnek, szeretettnek érezhettem magam.

Ki mással kezdeném a sort, mint szeretett fogadott családommal. Este 11-kor érkeztem meg Zakynthosra, de Panagiotisék meleg, frissen készített vacsorával vártak és persze őszinte ölelésekkel. Katarinának, a helyi anyukámnak az volt az első kérdése, hogy vannak a szüleim, pedig sosem találkozott velük. Annyira jól esett a vacsora közbeni hosszas beszélgetésünk és a szeretetteljes érdeklődésük irántam, hogy mérhetetlen hálával bújtam aznap ágyba. Az első hetet az egyik kiadó apartmanjukban töltöttem, amiért pénzt a világért sem fogadtak volna el. Viszont mindenképpen viszonozni szerettem volna a kedvességüket, ezért még mielőtt megérkeztek az első turisták, besegítettem nekik az apartmanok nyárra való előkészítésében – takarítottam, függönyöket raktam, kerítést festettem. Persze nem hogy nem kértek meg a segítségre, még hosszasan  tiltakoztak is ellene, egészen addig amíg magam nem vettem kezembe a porszívót. Ritkán esik jól a fizikai munka, de ez egy volt a kivételek közül.

 Aztán egy következő alkalommal segítettem „leszüretelni“ az oregánót. Imádok részt venni az ilyen helyi eseményekben, mindig igazi autentikus élményt nyújtanak. Vicces, hogy fogalmam sem volt róla, hogy az az udvarukon található apró virágos bokor tulajdonképpen oregánóbokor. Azt végképp nem sejtettem, hogy az oregánó szüret ennyire relaxáló munka! Semmilyen szerszám, metszőolló nem kell hozzá, egyszerűen csak olyan, mintha virágot szednénk. Kis csomókba szedjük őket, majd megkötjük egy zsinórral és hosszú időre fellógatjuk őket várva, míg kiszáradnak. Azután lemorzsoljuk, és kész is a finom bio fűszer. 

Azóta már nem lakom Panagiotisék közelében, így ritkábban találkozunk, de annyira családtagként kezelnek, hogy néha még mindig meglepődöm. Erre utal az is, hogy nem egyszer elmondták, nyugodtan ugorjak fel hozzájuk bármikor, kérdezés nélkül, az ajtó nyitva áll. Ha fáradt vagyok, dőljek le a kanapéra, és pihenjek, vagy akár menjek be a fiúk szobájába, ők úgyis távol vannak az egyetemen, ha szomjas vagyok, nyúljak be a hütőbe és szolgáljam ki magam, „itt otthon vagy“ – mondták. Most ne szeresd az ilyen embereket...

Görög apám, anyám és testvéreim mellett van nekem itt egy nagymamám is. Vasso néninek hívják és 84 éves, de még mindig nagyon eleven és tenni vágyó. Fia elmondása szerint nyáron mindig kivirul, mikor újra a jövő-menő turistáinkkal foglalkozhat. Namost, ez a néni engem annyira szeret, ráadásul minden különösebb indok nélkül. Én nem beszélek görögül, ő nem beszél angolul, szóval soha nem tudtam vele hosszasan beszélgetni, így nem nyílt rá alkalma, hogy megismerjen engem. Ez azonban neki sosem számított, mindig széles mosollyal fogad, „drága kislányom“-nak szólít és minimum egy pohár narancslével megkínál, de volt már, hogy ebédeltem is nála. Megérkezésem után őt is meglátogattam, és az a kitörő őszinte öröm, amivel fogadott, és az a szoros ölelés (ahogy csak egy szerető nagyamama tud) könnyeket csaltak a szemembe.

Érdemes megemlíteni két teljesen idegen ember kedvességét is. Az egyik egy random férfi az utcáról. Kicsi kocsim épp az ő standja előtt mondta be az unalmast, totál elszállt az aksija. Még ki sem szálltam a kocsiból, csak néztem magam elé, hogy mi is történt, a fickó máris mellettem termett, és kérés nélkül manőverezte el a kocsimat az út közepéről, majd hívta a szerelőt. Végem volt! Csak én vagyok elfogult, vagy jól látom, hogy otthon az emberek nem ilyen segítőkészek egymással?

A másik nemvárt eset valószínűségét otthon szinte képtelenség is elképzelni. Egy délután szerettem volna egy csokor virágot vásárolni valakinek. Elmentem egy helyi virágkereskedésbe, ahol a gyenge angollal beszélő fiatal nő közölte, hogy csokrok náluk nem kaphatóak. Majd egy pillanattal később arra kért, várjak, készít nekem egyet. Figyeltem, ahogy nekiindul a rózsabokroknak, és a legszebb szál rózsákat kezdi lemetszeni. Picit meghátráltam, hogy ennyi szép rózsa nagyon sokba fog kerülni, meg is kérdeztem, mi lesz a csokor ára, mire a hölgy meglepődve nézett rám, és az egyszerű angoljával annyit mondott „nem, nem, ez ajándék neked“. Nem is értettem a helyzetet  és próbáltam neki elmagyarázni, hogy a csokrot én viszem valakinek ajándékba, ezért mindenképpen fizetni szeretnék érte. Ő csak rázta a fejét. Mikor elkészült a csokorral, újra igyekeztem  kifizetni, de továbbra is tiltakozott. Mikor próbáltam bedugni legalább egy öt euróst a zsebébe, láttam, hogy megsértődik, ezért százszorosan megköszönve végül elfogadtam a csokrot. Egész  úton azon gondolkodtam, hogy ilyen van?!  El tudjátok képzelni, hogy egy teljesen vadidegen csak úgy, annak ellenére, hogy simán profitálhatott volna belőled (hiszen nem az otthoni kertjében, hanem egy virág kereskedésben voltál), fizetség elvárása nélkül összedob neked egy csokrot a legszebb rózsáiból?! Én személy szerint teljesen el tudok olvadni az emberi jóság ilyen formáitól. Végül a csokrot nem annak adtam, akinek eredetileg szántam. Úgy gondoltam, hogy ha egy ember jószándékából és kedvességéből született, akkor én is egy olyan személynek adom inkább, akinek hálás vagyok, aki iránt szeretetet érzek. Így lett a csokor Katarináé, a helyi anyukámé.

Az elmúlt három nyáron mindig ugyanazon autókölcsönző társasággal dolgoztam, általuk jutottak az utasaim kocsihoz. Idén más céget választott a vezetőség, így múlt héten már nem üzleti okoból álltam meg a régi társaságnál. Mindig jó kapcsolatot ápoltam velük, így ha idén nem is dolgozhatunk együtt, azért mindenképp be szerettem volna köszönni nekik. Beszélgetésünk közben a tulaj megkérdezte tőlem, mit szeretek a legjobban Zakynthoson csinálni. Mikor elárultam neki, hogy számomra az egyik legkedvesebb tevékenység az, ha a sziget szerpentines utacskáin vezethetek végig lehúzott ablakokkal, felajánlotta, hogy másnap épp szabad a Mini Cooperjük, úgyhogy az enyém egy napra, ha szeretném. Mármint bérmentve, még a benzint is ők állják. Nem hittem a fülemnek! És egészen másnapig, míg reggel át nem vettem a kocsit, nem is mertem elhinni. Mondanom sem kell, hogy az egész napot végigvigyorogtam! A fülemig ért a szám, mikor beültem ebbe a szuper cool, rettentő cuki kis járgányba és elfordítottam a kulcsot. A tetőablakot egészen leengedve kihasználva ezt az ajándékba kapott napot, végig kocsikáztam ezen a gyönyörű szigeten, idén először. Felkerestem a legkedvesebb helyeimet, megálltam a legszebb kilátóknál, ebédeltem egy tradicionális hegyi falucskában. Annyira élveztem a vezetést, hogy fürdésre nem is akartam pazarolni az időt. Ilyen minőségi én-időben rég nem volt részem.

Hát, ilyenek ezek a görögök. Kedvesek, barátságosak, imádnivalóak. Gyakran megkérdezik tőlem, miért mindig Zakynthosra térek vissza, miért nem használom ki a lehetőségeimet, és vállalok munkát egy újabb helyen. Hát, miattuk (is). Az emberek, az itteni szeretteim, barátaim, ismerőseim a legfőbb okai annak, hogy Zakynthosra vissza-visszatérek. Ha valaki minden ok nélkül kedves hozzám, segít nekem, esetleg kérés nélkül tesz értem valami „extrát“, én azt nem felejtem el, mert úgy érzem, a mai világban a kedvesség és egymás segítése egyáltalán nem egyértelmű és sajnos nem is gyakori. Ezért én az ilyen embereket rögtön a szívembe zárom. Tényleg nem volt könnyű az idei nyár kezdete, de szerencsés vagyok, mert a helyiek szeretete, törődése, támogatása és biztatása erőt ad és felvidít a nehéz napokon. Köszönöm nekik, hogy általuk megbecsültnek érezhetem magam. Ide illik az a tökéletesen eltalált idézet, amit egyszer az interneten láttam. „Otthon már sosem leszel többé teljesen egész, mert a szíved egy része örökre valahol máshol maradt. Ezt az árat fizeted azért a gazdagságért, amiért annyi helyen ismersz és szeretsz embereket.“