Bábel meséje - koronanaplók #11

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy építkezés.

A Torony alapjait nagyon-nagyon rég vetették meg, vérben és sárban, öldöklő küzdelemben a megmaradásért. Így születik minden, de minden.

Mikor az alapok álltak, az ősöknek végre volt hol megvetni lábukat az ingovány fölött,  folytatták hát a munkát. Fényre vágytak, felemelkedni a sárból!

Évről-évre finomodott kezük alatt a durva kő, a tudás gyarapodott és az építkezés minden egyes új ötlettel gördülékenyebbé vált. Maradt idő körülnézni az egyre magasodó falakról, a láthatár kitágult és madarak rajai cikáztak a állványzatok között. Az emberek énekelni tanultak tőlük és hálásnak lenni.

Egy idő után már nem volt szükség rá, hogy mindenki részt vegyen a nehéz kétkezi munkában. Aki gyengébb volt testben, de okos, foglalkozhatott csak a tervezéssel. Ha valaki szívesebben nézte a tájat, de élvezetesen mesélt róla, nem várták el többé tőle, hogy nehéz köveket emeljen - csak meséljen, énekelje el, hogy hallják, fesse le, hogy az ő szemével is lássák a többiek. Volt, aki csak a madarak röptét nézte, és imába foglalta, ez volt a dolga. Igy mindenkinek könnyebben teltek a napok.

A tervek pedig egyre merészebbek lettek, az oszlopok olyan magasak, hogy a tetejük ködbe veszett, az ablakok a szivárvány összes színében tündököltek, szobrok díszítették a fülkéket, orgonák diadalmas zenéje töltötte be a tereket. Az emberek örültek, élvezni kezdték a növekedést, csak magáért az érzésért, nem kérdezték többé, miért is épül a torony? Elég, ha szép.

Nem tudni, hol volt az a pont, ahol még biztonsággal meg lehetett volna állni. Másképp folytatni, mint ahogy folytatták.

Mert lassan mindenből túl sok lett. Csak a levegő fogyott egyre, ahogy mind magasabbra tört az építkezés. Az ember annyira megszokta, hogy állandóan törekedjen felfelé, hogy nem tudta elképzelni az életét enélkül. Már nem nézte a tájat. Nem énekelt és nem volt többé hálás sem.

Talán, ha épített volna egy csigalépcsőt is; befelé, és lefelé csavarodót, lett volna merre menekülnie. Talán másképp alakul. De nem mert már lenézni, és nem akarta látni, honnan jött és hova zuhanhat vissza egy óvatlan pillanatban!

A torony millió felé ágazott szét, tekeredett, mellvédjét bizarr díszítmények ékítették, tetőcskéin színes karmok meredeztek, vigyorgó vízköpők lógtak. Soha nem látott jólét kora köszöntött be. Az ingerek émelyítő bőséggel áradtak, minden új volt és csillogó, ami kicsit is megkopott, nevetve lehajították a tátongó mélységbe. Mindenki elhitte, hogy ő bárki lehet, csak akarnia kell. A tudós azt hitte, mindenható, az üzletember azt hitte, művész. A ripacs azt hitte, színész. A szolga azt hitte, politikus. A politikus azt hitte, ő Isten. A művész eladta magát.

A csillogás pedig elvakította az embereket, nem látták többé a saját gazdagságukat sem. Csak azt vették már észre, ami harsány. Semmi más nem ütötte át az ingerküszöböt.  Botrányos. Érzelgős. Giccses és csöpögős. Sziruptól vagy vértől, egyremegy. Ennek tapsoltak, ettől remegett, rengett az egész épület.

Végül megingott.

 Egyre-másra zuhantak alá a cirádák, kőormok, balkonettek és ballusztrádok. 

Aztán az emberek is lezuhantak, magukkal rántva mindent, amibe hirtelen belemarkoltak ( többnyire súlytalan vacakok voltak kéznél, ezek semmit sem értek. Az igazi kapaszkodókat elérőknek maradt némi esélyük.)

Kipörögtek az űrbe mind, először az, aki-ami legfelül volt:

Influenszerek először, aztán a trénerek.

Romantikus sikerkönyv-szerzők.

Valóságshow-szereplők.

Nagyseggű popdívák.

Hollywoodi filmproducerek.

Trendszetterek.

Gagyi tévés műsorvezetők a reggeli műsorsávból.

Pszichopata vezetők.

Marketing-guruk.

Szektavezérek.

Netes trollok és kockák.

A  generációk boomertől alfáig.

Libsik és jobberek.

Velük zuhantak a push-up-ok és szelfik.

Kollagénes arcmaszkok.

Fehérjeporból épített bicepszek.

Városi terepjárók.

Tehetségkutatónak álcázott cirkuszok.

Álbarokk vidéki kastélyok tányérantennákkal és műanyag ablakokkal. Utazásnak hazudott, óceánjárós bevásárló-körutak.

Tartalomnak hazudott reklám.

Női magazinok.

Operett-lagzik.

Fast fashion brandek. 

A gyorsan tönkremenő, részletre vásárolt telefonok.

A tervezett elavulás.

A látszat-jótékonykodás mögé rejtett teljes közöny.

Az egyenlőségesdi mögé rejtett burkolt megvetés.

A tőzsde árfolyama.

A harmadik világba kihelyezett rabszolgaság.

A kényszeres evők, és kényszeresen koplalók - nekik megváltás volt a zuhanás.

Még most is zuhannak, ha végleg le nem zuhantak. Ki tudja,  sikerül-e valakinek megállítani az omlást, ki tudja, melyik emeletnél? Az értékes dolgokat is elveszítik Bábel lakói, vagy csak a feleslegeseket?

Nem először dőlt le a torony, talán nem is utoljára.  De egy biztos,Édes Gyermekem : valaminek

VÉGE.

(Kép: Idősebb Peter Bruegel: Bábel tornya , forrás - Wikimedia.commons )