Van egy történetem II.

2.rész

A második év után két út állt előttem: maradok és berendezem az életemet ott, vagy pedig a sok vándorlás után hazajövök, s megpróbálok itthon élni, 15 év után.

 

S ekkor elvonultam 10 napra meditálni, ahol napi 10 óra egy helyben ülés közben lecsendesült az elmém és megnyílt a szívem. Mindenféle tudatos döntés nélkül, megszólalt bennem a honvágy. Soha nem éreztem ilyet. Én, aki mindig untam az otthoni síkságot, nem bírtam otthon tölteni hosszabb időszakot. Egyszerre elkezdtem haza vágyni: hiányzott a család, aki eddig mindenben támogatott, a barátok, akik mindig hazavártak, a nagymamám főztje és a fák virágzása a falum fő utcáján. 

Tudtam, nincs mit tenni. ĺgy mindent felpakoltam és az ottani nyár végén hazaköltöztem. Vissza Csallóközbe, édesanyám házába. Örömteli volt a visszatérés, tudtam, jól döntöttem. De minél több időt töltöttem a szeretteimmel, ők annál jobban elkeserítettek a gondterhes életük újramesélésével. S azóta hallgatom minden egyes rokonom panaszát és közben próbálom az egyensúlyt önmagamban megtartani. Nem beleszólni, nem ítélkezni. Együttérezni és mégsem belevonni magam az ő történetükbe. Mert tudom, hogy az enyém más. De nem azért, mert én valamiért különleges volnék.

Tudom, hogy ha egy kicsit is odafigyelnénk arra, ami belül van és kevésbé foglalkoznánk azzal, ami a mások dolga.

Ha egy kicsivel hálássabbak lennénk azért, amink van és nem csak azt erősítenénk minden egyes kimondott szóval, amink nincs.

Ha egy kicsivel jobban beleélnénk magunkat mások helyzetébe ahelyett, hogy mogorván beszólunk nekik, és rögtön ítélkezünk.

Ha egy kicsit meghallgatnánk a másikat ahelyett, hogy arra várnánk, mikor mondhatjuk el a mi véleményünket.

Ha egy kicsit többet segítenénk másoknak es kevesebbet hajtanánk a pénzt.

Ha egy kicsit kevesebb anyagi dologra lenne szükségünk és így nem kéne csak a munkának élni.

Ha egy kicsit jobban szeretnénk, tisztelnénk önmagunkat és nem az egónkat imádnánk.

Akkor megnyílna a szívünk és újra emberi közösségben élhetnénk. Egy olyan világban, ahol a gyerekeket az anyja, apja neveli és nem a babysitter. Ahol a gyerek nem kap meg minden anyagi támogatást, hanem inkább szeretetet helyette (másra nincs is szüksége). Ahol az öregekre odafigyelünk és nem egy otthonban halnak meg idegenek közt. Ahol a férfi-női kapcsolat egyenrangú és a családokban harmónia és szeretet uralkodik. Ahol nem stresszelünk és eszünk addig, amíg valami betegség ér, hanem egész-ségesen élünk. Ahol az egyén lelke szabad és ahelyett, hogy másoknak akarnánk megfelelni, azon dolgozunk, hogy önmagunk legyünk. Ilyen közösségben szeretnék élni. 

Idealista vagyok, azt mondják. Álmodozó. De miért ne lennék az, ha eddig minden egyes álmom valóra vált? Részben, mert sokat hallgattam a szívemre más emberek helyett, s részben, mert keményen megdolgoztam minden egyes álmomért. Van bennem valami, ami hajt, ami tudja, hogy minden rendben lesz. Valami bizalom-féle.

Szerencsés helyzetben vagyok? Könnyű nekem? Nem, nem gazdagodtam meg odaát. Én is nekiállhatnék panaszkodni, hacsak a negatívat látnám magam körül: mindkét szülőm munkanélküli, az idősebb rokonokat csak a gond éri, legalábbis csak ezt hallom tőlük.

S a kritikát, mindenki hibáztat mindenki mást: a politikusokat, az adóhivatalt, a szomszédot, a szüleiket, a társukat. Ekkor már nem állom meg mosoly nélkül, hisz tudom, a külső világ egy tükör: a belsőnket tükrözi. Ami idebenn, az odakint. Ha mi önmagunkat nem szeretjük, hogyan várhatjuk el a többiektől, hogy minket szeressenek? Hisz ha önmagunkat nem szeretjük, akkor meg sem érdemeljük, hogy más szeressen minket.

Lehet mutogatni kifelé, de figyelem:  két ujjal még mindig önmagunk felé mutatunk. S ha egy kicsit nyitottak vagyunk az önkritikára, akkor azt is észrevesszük, hogy ami másban bánt minket, az megtalálható önmagunkban és igazából ez zavar minket a másikban. 

 S mit tudok én tenni ebben a negatívan ható világban? Az egyensúly és lelki békém megtartásért odafigyelek arra, amit mondok: panasz és ítélet ne hagyja el a szám, a gondolataim áradatában megkeresek mi az, ami a szívemből jön, s mi az, ami hamis.  S még itt is, egykori számomra unalmas síkságon, minden reggel hálásan ébredek. Örülök, hogy itthon vagyok, örülök, hogy feltétel nélkül szeretnek, elfogadnak. Szülők, család, barátok. Örülök a mély beszélgetéseknek. Örülök, hogy egy ilyen csodálatos világban élek, ahol rengeteg jó dolog történik, a médiából áradó rossz hírek ellenére is. 

S közben szorgosan dolgozom önmagamon. A legújabb álmaimat most készítem (társ, gyerekek, régi-új ötletek). De az egyik álmom az stabil: megszeretném változtatni a világot. Nagy szavak tudom, magyarázkodni inkább Gandhi szavaival szeretnék:

"Légy te a változás, amit a világban látni akarsz."

S a hegyeket manapság az átvonuló felhők rajzolják a síkság fölé. És azokra is rácsodálkozom.