Az utolsó S.O.S.

Nem tudom  ki vagy, s már nem tudom,  ki vagyok. Mikor rám találtál, porba hullva, meggyalázva, én már rég nem ismertem saját magamat sem, csak azt éreztem odabenn, mélyen a meggyalázott, földre rugdosott testemben, hogy még egy nap és meg fogok halni.

Akkor jöttél  te.  Ártatlanul, nyílt tekintettel,  rajtad  az agyonhordott ballonkabátod.  Nem, ez nem az a   rosszfiús fekete bőrdzseki volt, mint amihez hozzá voltam szokva.   Lehajoltál mellém, odanyújtottad a vasalt, kockás textilzsebkendődet, hogy töröljem le az arcomat.

 

Én akkor azt éreztem, ez az ember meglátott belőlem valamit, ami kiragyog a  mocsok , a kék foltok, a megtört lélek alól. Pedig nem volt az valódi ragyogás!  Az utolsó elkeseredett segélyhívásomat láttad meg, az  s.o.s-t, amit még lemorzéztam a maradék erőmből.

Ahogy a  bemocskolt zsebkendőddel megtörölted ártatlanul a por lepte szemüvegedet, éreztem, hogy nekem nincs már más utam.  Anyám látta mindezt, tudta hogyan élek, - ugyanúgy, ahogy ő. Hányszor  fedte el véraláfutásos nyakát, hordott fél arcát elfedő fekete napszemüveget télen!   Mellém kuporodott,  karjai erősen szorítottak, annyira elragadta a hév.

- Lányom, nincs más lehetőség! Itt ez az ember, felvállal téged még akkor is, ha megvan a magad múltja. Elmúltál már harminc, lásd be lányom, elváltan, túl a harmadik x-en hálásnak kell lenni azért, ha valaki még hajlandó téged, ... szóval  érted. Ha nekem lett volna ilyen ... , ha engem ..., ha velem ....

Aztán sietve elrohant. Apám már várta, ideges volt, ha nem érkezett meg időben a napi adag sörrel. Visszatolta arcába a hatalmas fekete napszemüveget. Futott oda, ahonnét menekült.  Mondtam volna neki, hogy anyu, de hiszen a te lányod vagyok, a te kincsed! Mindig azt mondtad, hogy okos és szép is. Az egyetemet is vörösdiplomával végeztem, az már érték anyu, nem kell engem eldobni!  De anyám már nem szólt. Visszanézett, lejjebb húzta a szemüvegét és tekintetével annyit üzent: de csak egy nő vagy kincsem!

Ezt hallgattam egész életemben. Ezt mondta az apám, ha anyámat gyalázta, ez voltam én is, a „csak“ egy lány. S bár mást láttam  a tekintetedben, ugyanezt a képet tükrözte vissza az  arcomba a te szemüveged is akkor.

Néztelek hosszasan.  Olyan  szépnek láttalak! Jótékonynak. Olyannak, aki segít az elesetteken,  aprót dob a koldusnak, tejet tesz ki egy tálkában a ház előtt kuporgó macskának, s megesik a szíve még a magam fajta, kissé elhasznált, kissé meggyalázott lányokon is.  Szerencsés, akit megérint a fényed.

 Szerencsés akartam lenni. Nem akartam az anyám lenni. Hittem abban, hogy lehetek valakinek érték, lehetek valakinek kincs, szerelem. Hinni akartam abban, hogy az a valaki te leszel.

S felharsant  hamarosan a templomi harang. Amit egyszer Isten összeköt, holtomiglan- holtodiglan, jóban, ....

A kedves, okos, ügyes  feleséged szerettem volna lenni. Mindig meglepetéssel vártalak haza. Loholtam a munkából, hogy te már tisztaságra, a meggyújtott mécses és a gőzölgő marharagu illatára nyiss be kis lakásunk ajtaján.  Addigra már elpakoltam az összes javítandó dolgozatot, mert tudtam, nem szereted, ha otthon is dolgozom. Soha nem mondtad, de amikor rám néztél, mereven, komoran, egy pislantás nélkül, tudtam, éreztem.

 Mertem már néha más is  lenni  mint szürke és bézs  – porszínű.  Mertem már hinni abban, hogy  a piros ruhában, amelyet három hete bámulok az iskola melletti butik kirakatában, számodra akár a végzet asszonya is lehetnék.

Máshogy néztél rám, mikor abban vártalak. S máshogy ráncoltad a szemeidet akkor is, amikor pezsgőspohárral a kezemben bejelentettem, hogy igazgatóhelyettessé választottak az én kedves kis falusi iskolámban. Nem szóltál, némán összekoccant a két pohár, s miközben felhajtottad a pohár sectet, végig, egy pislantás nélkül a szemembe néztél.

- Gyereket akarok! – mondtad s nekem abban a pillanatban ez fontosabb volt minden másnál, mert az, hogy valaki egy olyan kisbabát szeretne, amely belőlem is van, számomra mindennél nagyobb elismerés volt. S nem fogadtam el a kinevezést, mert az, hogy engem te már anyaként látsz, sokkal fontosabb volt.  A te gyereked anyjaként.

Anyává lettem. Reszkettem, amikor a pár napos babával egyedül hagytál reggel. Akkor már nem párásodott be a szemüveged, mindig csak azt a fura, pislogás  nélküli tekintetedet láttam, amely engem figyel. Nagy rajtad a teher, most te vagy a családfenntartó. Nem várt nyomás ez, ráadásul azt se tudod, hogyan kell apának lenni. A tiéd  rossz apa volt, milyen nehéz lehet onnét felépíteni magadban ezt az egészet, szembemenve minden rossz, hozott példáddal.

Én se tudtam, hogyan legyek jó anya, hogyan legyek anya.  Az én anyám nem segített. Ott volt neki apám, aki akkorra már magatehetetlenné itta magát. Nem tudott már ütni, de felesleges is az ennyi év bántalmazás  után. Elegek a szavak, elég a tekintet.

Nem segítettél te sem, mikor láttad kétségbeesett vergődésemet. Az életem teljesen megváltozott. Nem érkeztem még meg oda, ahol már fizikailag voltam, ahol akkor már anyaként teljesítenem kellett.  Te meg csak néztél némán, szavak nélkül a jófiús szemüvegeden keresztül, ... igen,  most is pislogás nélkül.

Kezdtem félni, ha ezt a tekitetet láttam.  Újra koszosnak éreztem magam. Újra annak a lánynak, akinek odaadtad a kockás zsebkendődet, hogy törölje le az arcát. Milyen rendes voltál velem akkor! Én mégis  csak itt szerencsétlenkedem, hiába volt a segítség,  a megszánás.

Neked ez a kép nagyon tetszett.  Egyre jobban. Láttam a szemedben. S amikor azt mondtam, nem ehhez az emberhez mentem feleségül, társat kerestem, nem egy hímsovinisztát, a tekinteted villámlani kezdett, s megindult a karod az arcom irányába.

Akkora már újra egy rongy voltam, újra az anyám voltam, az apám „csak“ egy lánya, az exférjem eldobott exfelesége, egy  senki.  Nekem már az a pofon se fájt volna, de az öklöd megállt az orrom előtt. Belémszorult a levegő, úgy reszkettem, hogy elharaptam a számat is, éreztem a vér nyers ízét. Te gúnyosan, tele gyűlölettel  csak annyit mondtál:

- Ennyin múlott! Örülök, hogy megjegyezted!

Csak szipogtam némán a konyha padlóján, a gyerek torkaszakattából ordított a kiságyban. Mindent látott ugyanúgy, ahogy én is kislánykoromban.

- Ezt meg rendezd el! Nő vagy, ráadásul valami idióta még diplomát is adott neked pedagógiából!  - mutattál a gyerekre és rámcsaptad az ajtót.

Nem tudom  ki vagy, s már nem tudom,  ki vagyok. Mikor rám találtál, porba hullva, meggyalázva, én már rég nem ismertem saját magamat sem, csak azt éreztem odabenn, mélyen a meggyalázott, földre rugdosott testemben, hogy még egy nap és meg fogok halni.

Akkor jöttél  te. Ártatlanul,  rajtad  az agyonhordott ballonkabátod. Lehajoltál mellém, odanyújtottad a vasalt, kockás textilzsebkendődet, hogy töröljem le az arcomat.

Most már tudom,hogy sokkal többet vettél el belőlem akkor, mint bárki más előtted.  Már abban sem hihetek többé, hogy odaáll mellém egy szemüveges, viselt kabátos, ártatlan fiú, felsegít a földről, mert meglátott belőlem valamit, ami kiragyog a mocsok, a kék foltok, a megtört lélek alól. Többé én már jelezni se merek, ez volt az utolsó S.O.S.