Lehetne a házasságom ...

Lehetne a házasságom a még mindig rózsaszín napszemüveget viselő, csakis szerelmes pillantásokban gazdag, csókok csattanásától hangos, szenvedélyes viszony, a másik fele viszont a szüntelen időt lopni akarásról, egyensúly keresésről, feszültségoldásról – na, jó, generálásról is szól.

Mióta szülők lettünk folyamatos (ön)megismerés, felfedezés, mérlegelés, lavírozás övezte útkeresés az élet.

A válasz keresése arra is, hogyan lehet tripla annyit dolgozni egy kapcsolaton negyedannyi idő alatt.

A párkapcsolatom logisztikai központ, szakmai tanácsadó, pszichológus, szakácsnő, takarítónő, varrónő,  anya és … ja, nő! A munka-gyerekek- háztartás-házasság négyszögébe zárt ping-pong labda.

Önfeledt nevetés, nagy sírások, csalódottság, reménysugár, egymás keresése, újra egymásra találás, veszekedések és kibékülések hullámvasútja, amely pillanatnyilag arról szól leginkább, hogyan tanítsuk meg a lányunkat biciklizni, a fiunknak pedig hogy szerezzünk meg egy drága ortopédiai kelléket. 

Ha a párkapcsolatomra nézek, felmerül bennem a kérdés: Hogyan csinálják mások? Hogy működtetik ezt a rendszert? 

Aztán körülnézek, beszélgetek másokkal, és konstatálom: nem csak nálunk van így. Nem csak a mi életünk forog elsősorban a gyerekek körül-és ez így van jól! Nem csak a mi beszélgetés-témáink változtak: munka és gyerekek elsősorban. Nem csak mi vagyunk önzőek olykor, nem csak mi ,,szökünk” el a gyerekektől egy-egy délutánra, nem csak mi szólunk rájuk, ha nem hagynak minket az egész napi mókuskerék után két szót váltani, nem csak mi vágyunk pár órányi nyugalomra nélkülük, de ha ezt megkaptuk, alig várjuk, hogy magunkhoz ölelhessük őket és újból telezsongják mindenünket. És nem csak mi kapunk össze, olykor véresen komolyan a legcsacsibb apróságon és nem csak mi sértődünk meg a másikra, vagy legyintjük le, a ,,mondd csak a magadét, én majd úgyis tudom” gondolattal a fejünkben.

A mi házasságunk is épp olyan valódi, mint a legtöbbeké, érzelmekkel teli, átlagos, de mégis kiváltságos. Mert minden nehézség ellenére együtt vagyunk, és ha kell, egymás támaszai, mentsvárai vagyunk. A férjem számomra a világítótorony, ha épp elveszve érzem magam, meglátom őt és tudom, merre kell mennem. Ha átölel és nem is mond semmit, érzem őt, érzem az érzéseit és biztonságban vagyok. Lehetek mellette erős, karriert építő üzletasszony, kiégett, fáradt, szutykos anya, de gyengéd és csábító nő is.

Ha megáll a hullámvasút egy pillanatra és elhalkul minden, amikor csak ketten vagyunk, ő és én, nő és férfi, amikor minden mást kizárunk, akkor megfogjuk egymás kezét, és érezzük, hogy egyek vagyunk, és együtt kell befizetnünk a következő őrült körre  is. Mert együtt minden sokkal jobb, szebb és könnyebb.