...és akkor most már vége!

Az elmúlt pár hónap nagyon sűrűre sikeredett, és nem írtam már rég semmit, pedig lett volna mit. Két díjat is kaptam a közelmúltban, az Endometriózis Nagykövete lettem Budapesten az Együtt Könnyebb Női Egészségért Alapítvány jóvoltából, valamint példakép díjat kaptam a Mert nőnek lenni jó PT-tól. Mindkét díj óriási megtiszteltetetés számomra, és nagyon meghatott. Mindkettő egy kicsit másképp.

A nagyköveti díj, arról tesz számomra tanúbizonyságot, hogy bizony érdemes néha felemelnünk a hangunkat, hangosan beszélnünk a betegségünkről, másoknak segítenünk, akár csak egy jó szóval, néha egy kikért tanáccsal. Ezt a díjat egy orvos kaphatta volna meg, aki ennek a betegségnek szenteli az életét és életeket ment, mégis nekem adta a díjat. Ezzel is reményt adva sok nőnek, hogy nincsenek egyedül ebben a nehéz harcban van, akit igenis érdekel a fájdalmuk, a szenvedésük, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy segíteni tudjon.

A másik díj a példakép díja lett. Sokat gondolkodtam, hogy lehetnék én valaki példaképe J. Egy egyszerű nő vagyok, aki a saját egészségéért küzd testi és lelki téren egyaránt. Nekem sose volt igazi példaképem, talán utoljára gyerekkoromba, amikor az unokatesómra néztem úgy, mint egy példaképre, nevezzük őt M-nek. Idősebb is volt nálam, szép is volt, mindig mosolygott, a suli is ment neki, olyan akartam lenni, mint ő. Vicces nem, ezt most ő is innen tudja meg?! Felnézünk valakire és amikor megkérdezi tőlünk valaki, hogy miért, akkor legtöbbször felszínes dolgokat sorolunk fel, mert nem biztos, hogy meg tudjuk fogalmazni azt, ami e mögött húzódik. Az igazi oka annak, hogy M. lett a példaképem gyerekkoromban az volt, hogy úgy tűnt nem rágódik semmin, nem hagyja magát lehúzni, nem sír a „hülyeségen”, és mindig van valami okos tanácsa nekem, aki persze egyfajta fekete bárányként működött a családban.

Most én lettem a példakép, érdekes érzéseket vált ez ki bennem. Az elmúlt három évem azzal telt, hogy ne csak túléljem a műtétek sorozatát, hanem olyan ember váljon belőlem, aki ismeri önmagát, nem akad ki minden „hülyeségen”, és tudja merre tart az élete. Úgy gondolom ez részben sikerült. Erről beszélgettünk egy videóban is, ami megtalálható Mert nőnek lenni jó youtube csatornáján.(https://www.youtube.com/watch?v=ePB7PJFg3BE&t=1259s) Nagyon érdekes és számomra kellemes élmény volt egy nagyon jó kis csapattal együttműködni! Annak ellenére, hogy kényes témákról beszélgettünk én nagyon élveztem a beszélgetést. Beszélünk a betegségről, annak hátteréről, és arról, hogyan tud egy ilyen betegség pusztítani.

Három hónap helyett három évig éltem ilesztómával, azaz vékonybél kivezetéssel a hasfalamon, ez az állapot nagyon sok mindenre megtanított. Megtanított arra, mennyire fontos az alázat az életben. Mennyire fontos, hogy nem szabad szégyelnem magam. Mennyire fontos, hogy elfogadjam a testem olyannak, amilyen. Mennyire fontos, hogy ne rágódjak olyan dolgokon, amiken per pillanat nem tudok változtatni, és mennyire fontos, hogy türelmes legyek. Mondhatnám azt is, hogy mindennek eljön a maga ideje, bár nem tudjuk mi miért és milyen okból tart valami sokáig vagy sem, de megvannak a maga okai mindennek.

Lezárul ez a három év az életemben, meg volt az utolsó műtét, bezárták a sztómám. ÉS KÉSZ is vagyok!

Bejött egy barátnőm a férjével a kórházba, és megkérdezték tőlem, most már kész is vagy? Igen, eltelt három év, 8 műtét és KÉSZ is vagyok! :D Akkorát kacagtam, hogy majd leestem az agyról. A viccesebb az, hogy abban a pillanatban ez a három év egy röpke pillanatnak tűnt, és a sok fájdalom, szenvedés, sírás, önismeret, és harc is mind egy pillanatnak tűntek. A morbid az, hogy annyira megszoktam a zsákot a hasamon, hogy három napig kerestem a műtét után, és néha még most is odakapok a hasamhoz. Sokan megváltásként élik meg a sztóma zárást, nekem újra kellett barátkoznom a testemmel, mert én elfogadtam az előző állapotot, sokáig éltem úgy.

Minden műtét nemcsak testi változás, nemcsak testi gyógyulást jelent, hanem lelkit is. A lelkünkben is fel kell dolgoznunk az ezzel járó fájdalmakat, és kiszolgáltatottság érzést. Hiszen műtét után nincs más dolga az embernek, csak gyógyulni. Ez sem könnyű, mert be vagy zárva egy testbe, ami fáj, ami nem működik még úgy, ahogy annak kellene, vagy, ahogy azt megszoktuk, és ehhez sok türelem kell. Ott ültünk a kórházban a barátainkkal, (a férjem természetesen ismét beköltözött velem, épp aznap vett nekem egy papucsot – fotón látható), szóval ott ültem hálóingben, karikás szemekkel, kékre pingált lábkörmökkel, az új papucsomban és megállapítottuk, hogy Kész vagyok. Ennyi! Ez volt az utolsó műtét. A félelem egy esetleges újabb komplikáció miatt, vagy egy újabb nem várt műtét miatt még akkor ott motoszkált az agyam hátsó felében, de most két héttel a műtét után már ki merem mondani hangosan is, kész vagyok. J

Nem vagyok ugyanaz az ember, aki pont három évvel ezelőtt bement a kórházba az első nagy műtétre (addig is volt már kettő). és ennek nagyon örülök. Visszanézve az akkori magamra, egy olyan nőt látok, aki össze van zavarodva, és fél minden változástól, fél az ismeretlentől, fél attól, hogy nagy baj van a testével és nem ismeri saját maga erejét.

Nem példaképnek látom magam, de annak nagyon örülök, hogy más annak lát, én csak Én vagyok, aki már nem fél saját magától, a változásoktól, a testétől, és nem fél beszélni róla. Jó hangosan beszélni, és nem fél attól mit hoz a jövő.

...3 év, 8 műtét, egy ileosztóma zárás, egy csodálatos férj és kész!