Vica szemével a könyv: Szeretettel, Ágitól!

Régóta nézegettem ezt a fura színű, puhakötésű  kötetecskét, láttam a sarki boltban kitéve a kiscsokik mellett, aztán most, a Mert nőnek lenni jó egész napos rendezvényén szembejött megint. "Szeretettel, Ági". Ott volt a szerző, kérdezték a könyvről, kiderült, ez egy nagyon személyes írás, részleges önéletrajz.  Gondolkoztam, honnan is ismerős ez a tarka kendővel keretezett, szép arc: aha, pár éve kampányplakátokon láttam szerte a városban, nem lehetett nem észrevenni.

 

Tehát kerülgettem a könyvet, mint macska a forró kását - sokan megveszik puszta kíváncsiságból , érdekli őket egy ismert ember magánélete vagy életvezetési tanácsot keresnek. Az ítélkezést kerülöm, gurura sincs szükségem. De vonzott mégis.

Láttam Antal Ágit, ott a szemináriumon, egy óriási , üres szatyrot lengetett, kissé csodálkozva: "na, mind elfogyott?". Felvilágosítottak, van még kötet, ott a sütik között, elöl. Megettem egy tejmentes tortát, hátha elfogy a könyvkupac. Megettem még egyet. Még mindig van belőle? Fenébe, hát akkor veszek. Karma, vagy mi. 

 

Ha kozmikus hasonlatokban gondolkodom, Ági egy Nap, egész bolygórendszert mozgat gravitációs terében - a közéletben, jógaoktatóként, szervezőként, családanyaként, kenyérsütőként és még ki tudja, mennyi körben . Én egy meteor vagyok, szabadon kószálok a sötét űrben, jól megnézek dolgokat biztos távolságból, aztán továbbállok. Az ilyen Napokhoz óvakodom közel menni, mert beszippant a vonzerejük, fényükben megvakulok, sugárzásuk felolvaszt. Épp ezért a könyvnek először azokat a részeit olvastam el, amiktől kellő távolságot tudok tartani: a jógáról meg Indiáról szólókat. Erről a két dologról szinte biztosan tudom, hogy nem az én utam (mondom most, haha). 

Nagyon jól szórakoztam. Sokszor eszembe jutott a történetkék olvasása közben az a hollywoodi típusú megvilágosodás, amit a mozikban végig lehet nézni csípős nachost tömve a pofánkba, plüssfotelből. Ahogy a boldog, gyönyörű színésznő kacagva biciklizik a napfényben,meg meditálgat lótuszülésbe tekerve végtelenített, karcsú lábszárait. Ehhez képest Antal Ági meglehetősen naturalista módon tálalja a részleteket koszról és testnedvekről, hányásról és irritáló embertársakról -  Polcz Alaine-t idéző derűt villant néha. ("Remekül mulattam" - írja sokszor Alaine, mikor konkrétan szarságok történnek vele.)  Nemegyszer kirobbant belőlem a röhögés olvasás közben.

 

A számomra nehezebben olvasható "levelek" (levelekből épül fel a könyv) , amik a szerző nagyon személyes vallomásai saját útjáról. Sokszor nehéz döntésekről, néha tragédiákról. Gondolkoztam, honnan ez a bátorság, elmesélni szinte bárkinek ( hisz a könyvet bárki megveheti) legbelsőbb magánéletünket. Azt hiszem, csak olyasvalaki képes erre, aki valamennyire felülemelkedett a fájdalmon, félelmen. De nekünk szükségünk van-e rá, hogy ilyen behatóan megismerjük egy másik ember élettörténetét? Történetek elmesélésére nagy szükség van, igenis! Régebben, megrögzött individualistaként úgy hittem, elég megélni a sajátunkat és megtartani magunknak a tanulságot, hisz mindenkinek ezt kell tennie - semmi sem megúszható, a melót el kell végezni. Mostanában az tudatosul bennem (és ehhez vitt közelebb ez a könyvecske is),hogy tanulhatunk a másik ember sztorijából is, sőt, tanulnunk is kell. Beépíthetjük tapasztalatait az életünkbe, mérlegelhetjük ezeket, még ha a sajátjaink nagyobb súllyal esnek is latba. Éppígy kötelességünk a saját meséinket is megosztani - ezért írtam meg ezt is, itt. 

Tehát még meteorokra is vonatkoznak egyetemes szabályok (megintcsak, a fenébe..).

 

Olvassátok el, morfondírozzatok rajta ti is. Én pedig köszönöm a tanítást!