Szeretem magam

Sok idő eltelt azóta, hogy szinte napi szinten nyomon követhettétek az életemet, gondolataimat az akkor még létező blogomon.

Bezártam, egy része itt maradt fenn és él tovább a mertnoneklennijo.com oldalán, egy másik, sokkal nagyobb pedig lezárva vált a múltam részévé.

A blogírás mint terápia  hiányzik néha.  Jó volt kiírni, magammal, majd veletek megvitatni számomra fontos kérdéseket. Jó volt visszatekinteni, látni a fejlődést, legyen az írástechnika, fotózás, gondolatok, vagy a személyiségem vonatkozásában.

Aki ismer tudja, hogy világéletemben maximalista voltam, betegesen, magamat bántva, üldözve és hiába volt ez az értelmetlen harc, elismerés, eredmények, siker, sose voltam elég jó saját magam számára.

 Az oka annak, hogy erről ma írok nem más, mint hogy elmesélhessem, mekkora lépéseket tettem meg ezen a téren s mindezt nem csak öncélúan, dicsekvésként, büszkeségből, hanem azzal a céllal is, hogy más emberek számára is  kapaszkodót, inspirációt nyújthassanak a szavaim. Hiszen tudom, mennyien küzdenek hasonló problémákkal, alacsony önbecsüléssel, az önszeretet hiányával, akárcsak én.

Tudatosan nem használtam múlt időt, mert nem elég egy pillanatig elérni az önszeretetet, önmagunk elfogadását, meg kell tanulni ápolni, szinten tartani ezt az állapotot. Jobb és rosszabb időszakok mindig is voltak és lesznek, váltakoznak az ember életében. Az öröm, siker, elismerés az égig lök, aztán egy kevésbé jó időszak, pillanat, egy pont úgy, pont annyira betaláló mondat, megjegyzés, kritika, bántás  a földbe döngöl mindent, amiről azt gondoltuk stabil és kikezdhetetlen.

Ezért kell minden nap elfogadnunk, szeretnük és becsülnünk önmagunkat. Ha nem megy magától, akkor ugyanúgy be kell építeni a napi rutinunkba ennek gyakorlását, mint a fogmosást, az éjszakai krém használatát, vagy az ébredést.

Néha definiáljuk a saját boldogságunkat, az önszereteti állapotunk képletét. Ha ilyen meg olyan leszek, lefogyok, elvégzek egy képzést, megnövesztem a hajam, szülök egy gyereket, férjhez megyek, elválok, lesz házam, eljutok Balira...

A rossz hír az, amit már számtalanszor mások is elmondtak előttem, én is tudtam, mégis mindig feltételekhez kötöttem: nincs definíciója a boldogságnak és az önszeretetnek.

Ha kilencven kilósan nem fogadod el és szereted magad, ötven kilósan se fogod. Ha rövid hajjal nem látod magad szépnek, hosszú hajzuhataggal sem fog tetszeni az, amit a tükörben látsz.

Ha az okosságot végzettséghez, diplomához kötöd, a negyedik doktorátusi után is hülyének fogod magad érezni. És ha egyedül,  csupán a saját létezésed miatt nem vagy képes boldogságot érezni, ezen az állapoton nem fog segíteni sem egy férj, se tíz gyerek.

Azt hazudni, hogy kövéren úgy, hogy fogyni szeretnél, tanulást tervezve, társra, gyerekre, bármire várva ugyanakkora boldogság minden pillanat, mint az álmokat elérve, értelmetlen butítás lenne.

Amit meg kell tanulnunk az, hogy az önszeretetet a null pontban állva is érezni tudjuk ugyanúgy, ahogy az egész célunkhoz vezető úton, majd az álmunkat elérve is.

Ha kövéren is szeretem magam nem azt jelenti, hogy kövérként szeretem magam és nem fogyhatok le. Nem! Azt kell kimondanom: a szeretetem nem a súlyom függvénye! Szeretem magam, ez is én vagyok. S szeretem magam annyira, hogy lefogyjak, ha számomra ez a cél,  legyen annak egészségügyi oka, vagy bármi egyéb.

Példáulozok a fogyással már sokadjárja, mert megjártam, megtapasztaltam, milyen az egy nem szeretem énképpel elindulni egy ilyen úton és milyen érzés megérkezni például az első célállomáshoz ugyanígy. Ugyanolyan. Erős személyiségnek tartom magam. Olyannak, aki mindig tudatosan dolgozik magán. Mégis hosszú hónapokba telt a fogyás után is, amíg beért az énképem, az önszeretetem, amíg megtanultam szeretni azt, akit látok és azt, aki vagyok. S fegyelmeznem kellett magam. Nem lehet még egy tíz kilót úgy kitűzni magam elé, hogy nem tetszik az, akit most látok, mert akkor  biztos lehetek abban, hogy azt sem fogom szeretni, aki alatt újabb tizessel kevesebbet mutat a mérleg.

Nézegettem azt, aki lettem. Tiszteltem és szerettem a kitartásáért, az akaratáért, az erejéért. Hónapokba telt.  S ha 150 kép készült rólam, már nem 2 felelt meg, hanem tíz, majd húsz és mégtöbb tetszett.

Tudjátok mi az érdekes? Hogy ekkor vették észre legtöbben a fogyásomat. Akkor, amikor az énképem azonossá vált a tükörképemmel. Akkor, amikor felismertem, szeretem magam. Úgy, ahogy vagyok.

Most sem vagyok elégedett magammal. Hazudnék.  De szeretem magam és büszke vagyok az elért eredményeimre.  Az is én vagyok. A megtett út ugyanolyan fontos, mint a cél.

Az út egyébbként egy hatalmas önismeret, ha okosan járjuk végig. Ha van időnk, erőnk, akaratunk megfigyelni, megismerni magunkat. Megérteni az ok okozati összefüggéseket. Feltárni saját magunk megtagadásának igazi okait, amelyek sokszor kamasz, vagy kisgyerekkorba nyúlnak vissza, néha pedig generációkra. Félelmetes, mégis csodálatos munka ez az egész. Megérteni, megismerni, majd megszeretni saját magunkat.

Én is ezt tettem.  Nem csak a kilóktól, de sok felesleges félelmemtől, terhemtől is megszabadultam. Ma már ki merem jelenteni, hogy ezek miatt voltam súlyos elsősorban.

A belső korlátok feltárásával akarva akaratlanul régi sebeket is felszaggatunk. Megélünk mélyen eltemetett traumákat, félelmeket, amelyekben nem csak mi voltunk jelen, hanem sokan mások is a környezetünkből. Sokszor maga a szűk család. S most, hogy megértettük, amiatt váltunk olyanokká, amit mondtak, tettek, sugalltak, fel kell rúgni mindent? Szabad megvádolni őket mindezekkel? Szembesíteni aput, anyut, a testvért, a szomszédot, a tanárt, az első szerelmet, volt kollégát, főnököt, szülészt azzal, hogy miattuk sérültünk?

Nem. Újabb sebekre vágyunk, vagy gyógyulásra?  A felismerésnek  és a feloldozásnak bennünk kell lejátszódnia. Nekünk kell megértenünk, mi miért alakult úgy, ahogy. Majd elfogadnunk azt, amin nem lehet változtatni és kimondani azt, amin igen.  Mindez a mi feladatunk, célunk.

Előttem sok a  feladat. Mégis nyugodt vagyok.

Megértettem magamat, megszerettem magamat. S hiába volt meg szinte mindenem, ami fontos, eddig mindig arrébb toltam a célegyenes szalagját, ha már közelítettem hozzá. Mindig megtoldottam egy céllal, eredménnyel, feltétellel, pedig át is lehetett volna szakítani és aztán boldogan indulni egy újabb, kihívásokkal teli szakaszra.

A legnagyobb tévhitem? Talán az, hogy a tökéletestől tettem függővé dolgokat, célokat. Nem volt más szint. De lesz egy önmagát nem szerető ember a saját szemében valaha is tökéletes? Nem. S így igazán boldog se.

Mára, bár a pakkom teli és minden napra jut házi feladat, megkönnyebbültem.

Megértettem, úgy is lehetek jó,  sikeres, elismert, példakép, szerethető, ha nincs modellalkatom, még két diplomám, ha gyerekmancs lenyomata van a házamban a falon, Armageddon utáni állapot a gyerekszobában és egy pókháló a nappaliban. Hogy lehetek jó író közgazdász diplomával és műsorvezető szakirányú képzettség hiányában, másokat segítő és tanító ember úgy is, ha erről nincs a képességeimet igazoló papírom. Tökéletlenül is boldog és szép.  És igazi anya örökbefogadott gyerekekkel, igazi nő petefészkek nélkül.  Sorolhatnám a végtelenségig. Ahogy valószínűleg sokan mások is. Ti is, te is.

Minden nap dolgozom magamon. Tanulom magam. És szeretem, mert csak azt lehet viszont, aki saját magát is  képes feltételek nélkül elfogadni és mindenkinél jobban szeretni.