,,Bezártam magam a saját testembe."
Ez a nyár az életemben a lezárások nyara, több szempontból is. Annak ellenére, hogy már rájöttem, az én életembe semmi sem történik véletlenül. Mindig meglepődök, amikor felismerem az Élet játékát.
Nagyon nehéz éveken vagyunk túl a férjemmel, elsősorban az egészségi problémáim miatt, de ennek voltak sokkal mélyebb vonatkozásai is. Három évvel ezelőtt nyár elején volt egy nagy, életmentő műtétem, a szövődmények és a nagyon sok évnyi félrekezelés miatt az elmúlt három évem műtétek sorozatáról szólt, és mindemellett sztómával éltem. Ezekről már sokat írtam, és beszéltem is. Két és fél hónappal ezelőtt, pont lezárva a hároméves periódust, visszatették a sztómámat, és én akkor azt hittem lezártam ezt a kört. Pár héttel később rádöbbentem, sokkal nagyobb kört zártam le én ezen a nyáron. Pár héttel a műtét után úgy döntöttünk a férjemmel, hogy megérdemlünk egy tengeri nyaralást, így nem is gondolkodtunk sokat. Lefoglaltunk egy kéthetes nyaralás Krétán egy kis apartmanban, azzal a felkiáltással, nem kell nekünk luxus, semmi all inclusive, sem bazén, csak a tenger, és bejárjuk a szigetet. A húgom, aki most lesz 20 éves, bejelentette, jönnének velünk a barátjával. Egyszer voltam Krétán életembe, pont húsz évvel ezelőtt, amikor 14 éves voltam, és anyum terhes volt a húgommal.
Szóval érdekes volt visszatérni erre a gyönyörű szigetre. A nyaralás fantasztikus volt, bejártunk 1400 km autóval, és fényképezkedtünk, ahol húsz évvel ezelőtt is, helyenként egész szép kis cirkuszt kerítve magunk körül. Egyszóval pózoltunk, megpróbáltunk bejutni helyekre, ahova ma turistát nem engednek, de húsz évvel ezelőtt még igen, és a tesómat elkönyvelték „halfgreeknek”, vagyis félig görögnek. A nyaralás alatt nem esett le az, ami itthon igen. De ott még nem tartok!
A nyaralás alatt voltak kisebb Timiféle bökkenők, mint egy tengeri sünbe lépés, azon tüskék kétórás piszkálása a lábamból, majd az első fogam ripityára törése. Na, amíg nem tört le a fogam, mindjárt harmadik nap, azon aggódtam, hogy fogok kinézni bikinibe, az össze vissza szabdalt hasammal. El is neveztem Frankestein hasnak. Na miután letörött a fogam, ez már kicsit sem érdekelt, mert a fogam miatt aggódtam, így elneveztem a mosolyom kivénhedt k...a mosolynak. Na innentől kezdve már egyik sem érdekelt! Igen, a hasam nem egy szép has, és még csak nem is lapos :D, van rajtam egy két kiló felesleg is, és hát a sok vágás, és a sztómás sebem még elég friss is. Pár nap után úgy döntöttem, megérdemlem, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok. A felesleggel és a nagy vágásaimmal is. Néha elkaptam egy - egy vizsgáló pillantást, de pár nap után észrevettem, hogy jobban bámulják a tetkóimat helyenként, mint a sebeimet.
Nem mondom, hogy gyönyörűnek látnám magam, de ez vagyok én, és pont! Persze neki állhatok önsanyargatni magam, hogy az a pár kiló lemenjen rólam, de nem fogom. Eleget sanyargattam magam, és elég sanyargatásban volt részem. Ez persze, nem azt jelenti, hogy nem teszek meg magamért mindent, hogy jól érezzem magam a bőrömben, de őszintén, én most jól érzem magam.
Három év sztómaság után, kitenni a hasam a napra zsák nélkül, isteni érzés volt, fürödni zsák nélkül nagyon jó volt, szabad lettem. Azt hittem ezt az érzést, a sztóma nélküliségem adja, és itthon rádöbbentem, ez nem így van! Húsz évvel ezelőtt, 14 évesen először mentünk el anyumékkal tengerhez. Életem egyik legjobb nyaralása volt. Pár nappal ezelőtt rádöbbentem rá, talán az volt az utolsó nyaram, ahol még teljesen szabadnak éreztem magam. Akkor is augusztusba voltunk ott, két héttel azután, hogy haza jöttünk, beköltöztem a kollégiumba, és egy olyan gimibe jártam, amit végig utáltam, de komolyan! Közbe megszületett a húgom, és én bezárkóztam. Bezártam magam a saját testembe. Nagyon nehéz tini korom volt, mert lázadtam, csak saját magam sem tudtam mi ellen lázadok. A menstruációs fájdalmak ekkor kezdődtek, persze oldalakat írhatnék arról, hogy milyen mélységekig csúsztam, és ennek mi volt az oka, de talán most elég annyi, hogy a legfőbb ok a félelem volt. Féltem mindentől, de azt szó szerint, attól, hogy nem tudom végig csinálni a gimit, attól, ha ki kellett nyitnom a szám, attól, hogy mit szólnak majd mások ehhez, attól, hogy hagyjam kibontakozni magam, attól, hogy fáj valamim...Felvettem egy fekete xxl trikót magamra, és a következő 4-5 évig le se vettem magamról. A félelem, amit akkor hagytam eluralkodni magamamon, végigkísért eddigi életemig.
Az elmúlt három évem arról szólt, hogy legyőzzem ezt a félelmet magamban, hogy szembenézzek valódi önmagammal, a démonjaimmal. A rádöbbenés, hogy a betegségtudatom akkor kezdődött, nagy volt. Ültem itthon a teraszon és arra gondoltam, húsz év után is milyen jó volt ez a nyaralás újra, és akkor egyszer csak leesett. Lezártam egy húsz éves ördögi kört. Húsz évig vártam, hogy valaki majd jön és megoldja a problémáimat, húsz évig hibáztattam másokat, húsz évembe telt mire felfogtam minden egyes döntésünkért és tettünkért csakis mi vagyunk a felelősek, és vállalnunk kell a következményeket, bármilyen is legyenek azok. Ebben az életben semmit se kapunk ingyen, mindennek meg van a maga ára. Már rég nem kérdezem, miért pont én, vagy miért pont mi. EZEK VAGYUNK MI és kész!
