Persze, mert neki könnyű!

Először is, bármilyen jelzővel is illetnek a munkám behatározása szándékából, azt szeretem megmosolyogni, mert bár tanár, tréner, újságíró, youtuber, rendezvényszervező, író, riporter, coach és egyéb más is vagyok, de legfőképpen Krisztina.

 Sok illúziót rakunk a közösségi oldalakon megjelent emberek köré, én is hajlamos vagyok elhinni, hogy ők mindenkinél jobbak, szebbek, mert annak tűnnek, főleg a megszerkesztett fotóikon és videóikon. De biztosra veszem azt is, hogy a sok beállított mosolygós családi fotó mögött harcok állnak, egymással-egymásért.

Honnan veszem? Mert tapasztalom, mert a létezés ilyen, nem más. Azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbben szeretjük a legjobbat elmondani magunkról, csak azt, amiben erősek vagyunk. Hát hogyne!

Ki akarja leírni, hogy idén nem jutott a tengerparti nyaralásra, vagy meg kell gondolnom milyen márkájú joghurtra adok ki pénzt a hónap végén? Ki vállalja fel, hogy épp ma pocsék anyja voltam a gyerekemnek, hogy ma képtelen vagyok bármit is főzni, mert nincs bennem élet? S ki kiabálja világgá, a közösségi oldalon részletezve, ha nehézségei vannak a párjával?! Senki, vagyis kevesen!

Ugyanis azt hisszük a bukásainkra csak negatívan lehet gondolni, hogy másoknak ez muníció a kezükben, ha valaki elolvassa, majd jót röhög rajtunk. Bizonyosan tudom, hogy ez csak egy szelete az egésznek. A nehézségeink feltárása ugyanis munkára késztetnek, önismeretre, átprogramozásra. Azt meg nem igazán szeretjük! Így marad a tagadás, a jópofizás, az illúzió, az anyagiak halmozása.

De nem viccesebb az, ha csak a jót, a teljeset, a happyt hirdetjük? Amikor a naracsbőrt eltakarjuk, a hurkákat nem mutatjuk? Amikor nem írjuk le, hogy kirúgtak bennünket, vagy megrugdosott a gyerek a boltban! Hiteltelen, dacos és önelégült pillanatok fotói ezek, és valótlanságot ha más nem is, de mi tudjuk. Így önámításunk csúcsán találjuk magunkat, ahonnan könnyű másoknak eszet osztani. Csak épp az egészből hiányzik az alázat. Ahogy nagyon sokunkból, legfőképpen mások megítélése kapcsán. Ritka az alázat a sikerrel, és mások bukásával szemben is!  

Amikor felteszünk egy fotót a közösségi oldalra, és még a like zivatar meg sem érkezik, mi már össze is veszünk a fotón mellettünk pózoló emberrel. S mégis, elhisszük egy pillanatra, hogy a valóságban, a létezésben megélt néhány valós pillanatunkban ilyen boldogok vagyunk vele, velük. De legbelül, minden lehulló álarc mögött, ott a megtört ember, aki nagyon magányos. Aki bizonytalan, kényszeres, aki elveszett. S én ezeket is látom. Egyre többször.

Igenis kell, hogy néha őszinték legyünk ott is, s kifejezésre jusson a mi elesettségünk, ha épp sérültek vagyunk, vagy felszedtünk pár kilót. Ez már sokaknak missziója, ma nekem is ez a célom.

Krisztina az is, akit Ti napi szinten láttok a képeken mosolyogni, aki felírja a cuki gyerekes történeteit, vagy "eldicsekszik" azzal, hogy könyve jelenik meg. De Krisztina a a nő is, aki ma reggel kiabált a gyerekével és azt érezte, most nem akarja látni, az pedig sírva indult az iskolába. De öt perc múlva nagyon bánta, viszont most már várnia kell mikor a lányáért mehet! Az órák lassan telnek, a gyarlóság méltó büntetése ez a fojtogató szomorúság. Hibáztam.  Látjátok, ez is én vagyok, nem csupán a türelmes és szerető anya, hanem a "namostvanelegemagyerekeimből" szülő is.

Nem vagyok tökélesen író sem, a helyesírási hibák száma a szövegeimben egyenes arányban nő a kialvatlanságom szintjével.

Talán ezért is fontos megtörni a jeget! Mi itt, a mertnoneklennijo.com -on törekszünk erre. Mondani, írni a tökéletesnek tűnő ember történetét, nézeteit, bukásait és felemelkedését! Ó, de mennyi van ám belőlük! 

Épp ezért tudjátok meg, hogy messziről sem vagyok tökéletes, ahogy a családi életem és a baráti kapcsolataim sem. Dehogy megy minden mindig jól, és ezt sosem hitettem el másokkal, ha mégis úgy tűnne, biztosan az én hibám!

Krisztina az a nő is, aki hátra tudott lépni, amikor kellett. Aki tud, és akar bocsánatot kérni. Az is én vagyok, aki nem mondja a nehéz percekben, hogy jól van, hanem azt megélve tapasztal, sokat. Vagy legalább olyankor csendben marad. Mert olyankor a némaságában dolgozik, önmagában. Csak ebből tud ugyanis felállni és építeni egy másik, egyszerűbb, letisztultabb princípiumot. Attól még a jót is közvetíteni kell, mert ez adja a reményt. Mert a vicces, a szívmelengető történetek kihatnak mások érzelmeire is, azok miatt máshoz is jut a szeretetből. A szépet mutatni kell, hogy mások is keressék. S én látom, hogy egyre többen teszik, mert keresővé váltak.

Sokszor mondtam már, de komolyan gondolom, sose akarjatok példának tekinteni, nem vagyok rá méltó. Én csak vagyok, a saját létezésem a felelősségem, a Tiétek a sajátotok, abba nektek kell utat találni. Az írásaim, a lelkem egy darabja, legyen ihlet. Egy lökés előre, vagy hátra. Egy impulzus. Maradjatok szabadok!