ELÉGia az összes szupernőhöz, akit ismerek!

Elég volt a kérdésekből: Na, akadt már valakid?!

Elég volt a megjegyzésekből: A szobádban ülve nem talál ám meg a szerelem! 

Elég volt a félrenézésekből, amit egy rég nem látott ismerősömtől kapok, aki három gyereket hozott össze a volt pasimmal. Mély lélegzetvétel: ,,Nem, nekem nincs gyerekem, se társam." És? De az ést csak magamban teszem hozzá, nehogy bárkit megsértsek.

Elég volt huszonnégy óra alatt a Tinderből. Elég volt a három napos Mátkafogó programból egy fesztiválon. Elég volt abból, hogy amióta az eszemet tudom a Férfit, az igazit kerestem.

 

Elfáradtam. Nem tudok a társadalom teljes jogú tagja lenni. Na, de ezen már nevetnem kell, és nem kínomban! Hanem, mert szabad vagyok és senki, de senki ne mondja meg nekem, hogyan kellene élni. Mert erre nincsen forgatókönyv.

,,Ha a világ botránkozik énrajtam,
Akkor tudom jófelé visz az utam.”

Harminc éves koromban ütött be a ,,ménkű". Ennek már majdnem hat éve. Kihúzták a lábam alól a talajt, de rendesen. Volt akkor valaki, akinek a szavára hallgattam: ,,Hogy tudsz te engem szeretni, ha még önmagadat sem szereted? “

Az életem, ahogy addig éltem, értelmetlenné vált. Elindultam egy olyan úton, amelyen nagyon kevesen járnak: az önismeret útján. De ezzel az önszeretet kérdéssel nem tudtam mit kezdeni. Sokáig csak kerestem, kutattam. Kipróbáltam mindent, elolvastam sok-sok könyvet ( na jó, kb.  1%-át a ma létező, erről szóló könyveknek:)) , gyalogoltam 800 km-t, ültem csendben 10 napig, elmentem különböző gurukhoz.  Rájöttem, hogy cselekedeteim mozgatórugója sokáig a szeretetre vágyás volt. S amint ez tudatosult bennem ( kb. a 400.-dik kilométer után), el is engedtem ezt a vágyat, többé nem akartam megfelelni senkinek, senkitől nem követeltem a szeretetet, senkit nem kérdőjeleztem meg, hogy az, amit tett, a személyem ellen tette-e.

A kép napról napra tisztább lett, egyre boldogabb és felszabadultabb lettem, a szeretet önmagam felé egyre nőtt, és lassan-lassan a kapcsolataim is elrendeződtek. Hazatértem, újratanultam édesanyámmal egy fedél alatt élni, más, értékes emberek léptek be az életembe. Sőt, a munkámban is emberekkel foglalkozom, akik nagyra becsülik azt, hogy szeretettel fordulok feléjük.

Mégis maradt egy tüske bennem. Ezt szeretném kitépni már végre. S nem azért, mert a társadalom ferdén néz rám. Hanem azért, mert belefáradtam az akarásba, a keresésbe. Elfáradtam a gondolat újra és újra gondolásába, hogy ha lesz társam, és lesz egy gyermekem, boldog leszek majd. Tudom, nem ezzel az írással fogom magamból ezt a gondolatot kiölni. Ez csak reflekció mindarra, amit manapság bennem zajlik.

Hazudnék most ha azt mondanám, nem vágyok egy társra, egy gyermekre. De azt is tudom, hogy akarással még csak azt értem el, hogy olyan társat találtam, akiről két év után kiderült, nem velem képzeli el az életét! Azóta azt is megtanultam: nem szabad türelmetlenkednem.

A szerelem az egyetlen igazság,
Az eget is szerelemmel ragasztják,
Hanem azzal a csillag is lepottyan,
Kőtáblává hasad széjjel a porban!

Ember vagyok. Sorsom van. Utam van. Idejöttem erre a Földre, hogy tanuljak, hogy a sorsom odavigyen, ahol épp lecke vár rám. Az életem nem egy síkon halad előre, és a társadalom által felállított normáknak akar megfelelni: 35 éves létemre nincs normális munkám (heti 40 óra), nincs karrierem, nincs társam, nincs házam, hitelem, nincs gyerekem. S most ne higgye senki, hogy akinek ezek megvannak az számomra jobb vagy rosszabb! Nem ítélkezek én azok felett, akiknek máshogy alakult az életük.

Lehet tőlem mindent el kellett venni, hogy tudjam az a boldogság, ami belülről fakad, s azt nem lehet elvenni senkitől.

 Lehet, pont azzal kell ebben az életben megküzdenem, hogy nem a normák szerint élek.

 Lehet az a feladatom,  hogy megtanuljak teljes életet élni anélkül, hogy kívülről várjam a boldogságot,  s elfogadjam bármit is tesz le nekem a sors. Hogy ne csak elfogadjam, de hálás is legyek mindenért! A sok-sok keresés, akarás után megtaláltam azt a belső bizonyosságot, ami megmutatta, hogy bármit is teszek a sorsommal nem tudok ellenkezni.

Sorsa felől mért aggódik az ember,
Úgyis csak az lesz, aminek lenni kell,
Mint a Duna érkezik az életünk,
Folyjék ahogy folyni akar nélkülünk.

Csodálatos nőkkel találkozom manapság (, kár hogy a férfiakat szeretem:)). Szinglik, férjezettek, gyerektelenek, több gyermekesek. Ezek a nők, akikkel van szerencsém mélyebb barátságokat kialakítani, keresők. Keresik a boldogságukat: nem csak kívül, de belül is. Sok bennük a kérdés, a kétség: ez viszi őket előre. A kétségek mögött mindig egy bizonyos fajta megfelelési vágy, a szeretetre vágyás hallatszik ki. Próbálnak ebben a nagy káoszban értelmet találni az életüknek. Ezek a nők számomra szupernők. Szeretném őket néha megrázni és megmutatni nekik a bennük rejlő erőt, azt a szépséget, amit én látok bennük. De persze tudom, hogy mindenkinek magának kell kijárni az utat. Mindenkinek magának kell megtalálnia önmagában azt a szeretet, ami többé nem vehető el, ami elűzi a kételyt; ami egyfajta megnyugvást hoz, mert pont itt most, belül van a boldogság.

Nincsen kívül, belül élünk egyedül,
Fénnyel hintett ágyon forgók, mint kiszül,
Magunk álma, képzelete fogva tart,
Nem ázunk, de viseljük a zivatart!Illatokat megtagadni, de nehéz.
Rántott hús és bodzavirág az ebéd,
Azt álmodjuk, hogy sírunk és nevetünk,
Ágyunk fölött, mint a fecske fecsegünk.

Mert nőnek lenni jó.

Tovább megyek: Mert embernek lenni jó.

Megszületni a világra gyönyörű,
Benne lenni a világban gyönyörű,
De kiszületni a világból az a szép,
Elhagyni a csónakot a tengerért!

Szerkesztői megjegyzés: Meli ezt a videót ajánlja megtekintésre, és én is küldöm mindenkinek, szeretettel!