Még nem öreg, már nem fiatal!

A Mert nőnek lenni jó oldalán megjelenő írások sokszor indítanak el kisebb lavinákat a szerzők közt - mindenki lejátssza a témát a maga hangfekvésében, elpengeti a saját variációját. 

 

Legutóbb Bartalos Tóth Iveta ,,Egyszer elindulok élni" című bejegyzését olvasva töprengtem el a kifejezésen: "balansz" , és az idő természetén - amely, mintha egy gombolyagról tekeredne le. A gombolyag fogy, de talán a másik oldalon elkészül egy remek pulcsi. Vagy (mint esetemben) legalább egy lustakötéses sál. 

 A kérdésre a válasz: 42. (Úgy vártam már, hogy leírhassam ezt - aki olvasta a Galaxis útikalauzt, emlékszik erre a kulcsmondatra. A szuperszámítógép, amelyet arra programoztak, hogy  az Élet Nagy Kérdésére adott válaszon gondolkodjon eónokon keresztül, ezt a választ nyögi ki végül. Egy értelmezhetetlen számot. (,,Ha nem tudjátok, mi a kérdés, ugyan miért gondoljátok, hogy érteni fogjátok a választ?" - veti fel jogosan a döbbent és csalódott tömegnek.) :))

 

Szóval 42 éves lettem. 

Nem fiatal már, de még nem öreg. 

Balansz.

Két világ határán egyensúlyozom. 

Sok tekintetben már nem a hegyre kapaszkodom fel, inkább a lejtőn ereszkedem lefelé - ennek is van előnye. Amíg felfelé kepesztesz, csak a falat látod. Ereszkedőben tárul eléd a gyönyörködtető kilátás. (A végén egy - remélhetőleg távoli - szakadék bizonyosságával). 

 

Igyekszem nem általánosságokat írni. Igyekszem nem túl személyeseket írni. Balansz. 

 

 Nyolcvannégy évnyi életet becélozni ugyan erős optimizmus, de nem bánnám, ha itt, most lenne a félidő. Márai is valahova ide, a negyvenesek elejére helyezte életének azt a pontját, ahonnan éveinek száma többé már nem gyarapszik, hanem fogy. 

 

Hálás vagyok, hogy megérhettem. Hitetlenkedve tekintek vissza: ennyi volt?...

 

Csodálkozva látom arcom változásait. Ha váratlanul szembetalálom magam tükörképemmel egy üvegajtón, egy más nőt látok, mint akinek én látom magam. Mintha pókháló tapadt volna rá. Valóban bekövetkezett, amiről tudtam, hogy be fog, csak nem hittem - minek is gondolkodna az ember az öregedésen, amíg nem öregszik? Időpocsékolás lenne. Viszont, ahogy reálissá válik, már nem is fáj.

 

Látom már, mire volt jó fiatalnak lenni. Ehhez el kellett múlnia. 

Látom már, milyen jó középkorúnak lenni. Ehhez nem kell megvárnom, míg megöregszem. 

  

Az embereket többé nem érdekli a külsőm. Ez először szokatlan, inkább megkönnyebbülés, mint szomorúság. Sőt, szintlépés. Az olyanok, akiket a külső érdekel, többé nem látnak, nem szólítanak meg. Nyereség. Csak a férjemet sajnálom néha - nem borzasztó látni neki lassú , alattomos fizikai szétesésemet? Vajon látja-e a pókháló alatt azt a régit? Ha nevetek, akkor talán.  Az ő szeretete nagyon erős, kibírja, de nem lehet könnyű.

 

Polcz Alaine-nek mondta egy barátnője:

,,Jaj, de nehéz együtt élni egy ilyen öregasszonnyal."

Alaine: ,,De kedvesem, hisz te egyedül élsz."

,,Hát ez az."