Egyszer én is elindulok élni
Tegnap vasárnap volt. Január közepe. Elmúlt már Vízkereszt, a karácsony ragyogását rég elpakoltunk a pince mélyére. Bedobozolva várja, hogy egy év múlva újra ünnepeljük a szeretetet.
Addig is lehet és szabad januári depresszióba esni, merthogy ez az év legmélyebb, leghosszabb hónapja.
Újra visszatáncoltunk a rohanással teli hétköznapokba, időre kelünk, indulunk, veszekszünk a gyerekkel, hogy el fogunk késni, időre húzzuk le a kártyát a munkában, időre is élünk, mondjuk ki.
Ma, ezen az első, hajtással és őrülettel teli hét vasárnapján reggel hétkor felhúztam a redőnyöket a házunkon. Annyira jó volt az ébredező nap fényét beengedni, végigsímítani egy egy tárgyon, a falakon és azt érezni, mennyire is szeretek itt élni! S aztán ugyanilyen gyorsan elöntött a szorongás is, hogy milyen ritkán tehetek meg ilyen dolgokat, pedig itt van a ház minden nap, ahogy a felkelő nap is, de én hol vagyok ebben az egészben? Hányszor üdvözlöm a reggelt az otthonomban? Jó esetben az irodám ablakán keresztül láthatnám, ha nem takarná el azt egy másik masszív épület. Kevés jut az életből.
Nem illik ilyet mondani, mert már mozgalma van a mindenért hálával tartozom életérzésnek, s legtöbbször én is sikeresen bemantrázom magamnak ezt az egészet. Képes vagyok abból a kevésből is megélni, ami megadatik. Hiszem, hogy minden rossz tanítás. És általában mindenért hálás vagyok, mint azok az emberek, akik álltak már ott azon a vonalon, ahonnét egy lépés a halál és a semmi. Ahol nem az a kérdés, hogy tudsz-e örülni a kevésnek, hanem az, hogy meddig teheted meg azt.
Néha mégis kitörve magamból rúgom fel a hitem és önt el a düh. Dühös vagyok a világra, hogy így kell élni, időre, ütemre, sablonosan, majd önpusztítóan fordítom ugyanezt az érzést, minden energiájával és indulatával magam ellen. Mert lehet okolni a világot, a munkaadót, az elvárásokat, a társadalmat, végsősoron én vagyok az, aki nem mer, akar, tud kitörni, szembemenni a normálisnak vallottal! Nem elég bátor, tökös, hogy csak úgy beleéljen a mindennapokba, mert megtehetné, hiszen a sajátjai, legalább néha!
Pedig jó lenne kockás pizsamában flangálni egész nap, mintás zoknimat bámulva kortyolni a kávém. Röhögni egy jóízűt a kócos fejemen, a félrecsúszott arcomon, s nem azon stresszelni, mit szól a bárki ha bármiért éppen erre jár és betoppan az egyébbként bezárt ajtónkon. Azt enni, amit találok, s nem azt, amit alaposan megtervezett heti menüként gondosan a hűtőbe pakolok. Ha megkérdik, mivel foglalkozom, azt válaszolni, élek, vagyok, gondolkodom. S ha kíváncsiak min, mondhassam hogy azon, min is gondolkozzam igazán. Vagy azt, hogy az életem fő művét írom. Az olyan titokzatos, menő, talán még azt is elnéznék, hogy egy olyan kócos, kockás pizsamás ember mondta mindezt, aki korában tip top lépett be a tárgyalóba, s még a laza lokni illúziójú frizurája is mindig tervezett volt.
Egyik véglet, másik véglet. Acélformán átnyomott és egysíkú mindennapok, egyenéletek, mindent felrúgó, minden kötöttséget megtagadó ösztön. Melyik a jó? Lehet egy életen át csak az egyik jó? Szerintem mindkettőt meg kell élni ahhoz, hogy kerek legyen a történet.
Jó lenne néha kitörni. Én is ezt szeretném, s van, hogy ki is mondom ezeket a vágyaimat. Olyankor például, mikor egy vasárnap délután a tetőablak alatt a padlón fekve bámulom a januári napot és valaki véletlenül pont belesétál ebbe a pillanatba. Elárulom neki, hogy egyszer a tengerparton fogok élni egy évig, csak írok és írok, s hallgatom a hullámokat. Mindezt komoly arccal. Mindenki megijed olyankor. Mert aki ismer tudja, hogy hangozzon is ez bármilyen lazán és könnyedén, keltse a hiú ábránd és álmodozás látszatát, ha gondoltam rá s megfogalmaztam, valóra váltom. S nem mondom, hogy egyszer, talán, valamikor. Mert az bizony egy nagyon határozott pillanat lesz, amikor elindulok én is élni végre egyet. Csak hogy helyreálljon bennem is a balance.
