Hálás vagyok
A minap egy cikkben azt olvastam, hogy március 20-a a boldogság világnapja. Ugyanitt felteszik a kérdést az olvasónak, hogy kinek mit jelent a boldogság.
Elgondolkodom rajta én is milyen az, amikor boldog vagyok és mi is váltja ki belőlem ezt az érzést. Először csak “földi” dolgok jutnak az eszembe. Például napok, - tudjátok, amikor minden úgy igazán összejön. Amikor kapok valami nagyon jó hírt. Amikor aznap mindenki kedves hozzám. Amikor kapok egy pozitív visszajelzést arról, hogy jól csinálom a munkám. Vagy egyszerűen csak végre újra egész nap élvezhetem a nap melegítő sugarait a hosszú tél után. Ahogy így átgondolom, milyen dolgok is tesznek boldoggá, arra a felismerésre jutok, hogy a boldogságom forrása egy sokkal mélyebb és emelkedettebb érzésből fakad. Ez pedig a hála.
Rájövök, hogy ha egy egy pillanatra megállok és tudatosítom, milyen szerencsés is vagyok, mennyi minden megadatott nekem, akkor mérhetetlen hálát érzek a szívemben. Lehetnek ezek egészen pici dolgok, mint a napsütés, “énidő”, pozitív energiák körülöttem, valamilyen sikerélmény. Persze nem állítom, hogy minden reggel sikerül hálával a szívemben ébredni, pedig milyen jó lenne! Rengeteg munkámba fog kerülni még, amíg eljutok erre a szintre, de remélem előbb-utóbb sikerül. Bevallom, van egy (számomra is) dühítő tulajdonságom, hajlamos vagyok jó dolgomban is azon töprengeni, hogy mi romolhat el, így nem könnyű feladat ez.
És hogy miben látszik meg rajtam a boldogság? Folyamatosan vigyorgok. Pár évvel ezelőtt egy hosszú és depresszív időszak után volt egy nagyon rövid, de eszméletlenül intenzív pár hét az életemben, ami rettentő felszabadítóan hatott rám. Rengeteg új élményben volt részem, ami egészen új, ismeretlen érzéseket váltott ki belőlem, s ettől szinte szárnyaltam és folyamatosan pezsegtem. Ekkor történt, hogy némi kihagyás után újra találkoztam legkedvesebb rokonommal, aki csak annyit mondott “Azta, de szép vagy!”. Először értetlenül álltam a nagyon kedves bók előtt, de miután másoktól is megkaptam a “ragyogsz” jelzőt, rájöttem, hogy a boldogság valószínűleg tükröződik az arcomon. Aztán persze véget ért az intenzív időszak es újra jöttek a hullámvölgyek, az arcom is egyre fakóbb lett..
Ilyen állandó érzelmi hullámvasúton ültem az elmúlt jó néhány évben, amiről még akkor sem bírtam leszállni, mikor lelassult kicsit a hullámzás. Mindent túlgondoltam, túlaggódtam, nem láttam az alagút végét. Tavaly ilyenkor Svájcban töltöttem a telet, és habár az onnan posztolt fotókon mindig mosolygok, belül rengeteget őrlődtem. A minap a Facebook emlékeztetett erre, mikor kidobta az aznapi “facebook memoryt”, ami egy írásom volt a szépséges Lausennről, egyben egy bensőséges vallomás is arról, mennyire el vagyok veszve. Újra elolvastam, mit is írtam akkor, és felelevenedett bennem, hogy éreztem magam. Ahogy ahhoz a részhez értem, ahol kitárom a lelkem és bevallom, hogy nem találom a kiutat az útvesztőből, megtelt a szemem könnyel. Olvastam az egy évvel ezelőtti soraimat a hatalmas katedrálisban mondott imámról, és libabőrös lettem. Mert most, így egy év után újra felidézve az akkori végeláthatatlan harcot önmagammal és a démonaimmal - jutok arra a brutális felismerésre, hogy az akkor mondott imám ugyan kisebb késéssel, de meghallgatásra talált. Ledöbbenek és szótlanul pislogok magam elé, majd végigcsorog a vénáimon a hála érzése és csendesen potyogni kezdenek a könnyeim.
Rájövök ugyanis, hogy sikerült kiutat találnom a kilátástalan lelki labirintusból, ahol jó pár évig elveszve bolyongtam. Abból, amelyikben minden kanyarnál múltbéli fájdalom állt a továbbjutás útjában, abból, amelyik tele volt áthatolhatatlan falakkal, abból, ahol hiába sejlett fel egy-egy halvány jövőkép, a következő pillanatban ugyanazon zsákutcába futottam. Rájövök, hogy a zsákutca falai leomlottak, eltűntek a sérelmekből épített kerítések, sőt, még a nap is fényárban úsztatja ezt a régi-új utcát, és most már simán végig lehet rajta sétálni. Mérhetetlen hálát érzek. Hálás vagyok a sorsnak, Istennek, magasabb erőknek, nevezzük akárhogy, higgyünk akármiben, hogy segített meglelni azt a tiszta, új utat, amin végre képes voltam elindulni. Végre tisztán látok, és úgy érzem, a jó irányba indultam el. Megnyugvást találtam, lecsillapodtak a gondolataim és béke van a szívemben.
Ahogy így éjjel egykor ezeken elmélkedem, csap folynak a könnyeim. (Igen, túl érzékeny vagyok...) Hogy holnap vagy holnapután becsúszik-e egy egy negatív gondolat, kétség? Biztosan. De majd erre a felismerő pillanatra fogok gondolni es elkergetem a felesleges aggodalmakat. Mert hálás vagyok. Boldog vagyok.
