Anyátok, a triatlon meg Jennifer Lopez

Másfél éves tudatos életmódjavító folyamatomba a múlt év nyarán csatlakozott be a kerékpározás, mint sport.

Író és a szavak súlyával tisztában lévő emberként még mindig óvatosan használom némely kifejezéseket, ezért sem merem életmódváltónak nevezni magam, mert van itt kérem botlás ezer, sokkal valósághűbb a fentebb használt kifejezés az én eddig megtett utamra.

Sport ... a három pontnak komoly szerepe van ebben a mondatban, mert én sportnak olyan rendszeres mozgást neveznék, amelyben nincsenek fél éves kihagyások, esetemben pedig volt. Nos, ezt a kis pauzát tőlem függetlenné minősítem, nem terhel felelősség, hiszen az ősz elején előbb két lábujjamat törtem el a masszív fa székkel vívott összeütközés következtében, majd pedig jött a tél. Télen meg ugye ki biciklizik? Okés, valaki biztosan, de én, mint átlagember, kezdő sportoló biztosan nem.

Szóval sok hónapnyi kihagyás után a hétvégén újra elég erőt éreztem magamban a fantasztikus időjárásnak is köszönhetően ahhoz, hogy újra visszaüljek a nyeregbe és legyőzzem saját magamat, na meg a rám váró kilómétereket.

Anett barátnőmmel közösen tekerünk a kezdetek óta. Van amögött egy komoly logisztika, ahogy két kisgyerekes anya lelép biciklizni vasárnap délután.

Esetemben taktikus módon teremtettem meg ennek körülményeit. Mivel számítottam két aktív gyerekem nemtetszésére sportolási szándékom hallatán, elvittem őket lefárasztani egy gyerekbarát öt kilóméteres bringás körre. A fizikai erővesztés után megvásároltam a lelküket egy dupla adag fagyival, s mikor már elégedetten, de kimerülten pihegtek, közöltem velük, hogy akkor én most megyek. Nem nagyon akartak csatlakozni.

 

Na már most, egy modernkori kerékpáros mivel is kezdi a kitűzött táv megtételét? Azzal, hogy a mobiljában található aplikációban elindítja az EDZÉST így csupa nagybetűvel. Legyen nyoma, ki tudja, mennyire leszek magamnál, mikorra hazaérkezem. Ennek a félelemnek az volt egyébbként a nagyon is megalapozott oka, hogy bár csúcsformánkban gond nélkül letekertünk heti három alkalomra bontva összesen száz kilómétert, azért most egy hosszabb kihagyás után vállalkoztunk egy harminc kilóméteres távra.

Mondtam is Anettnek, lehet csak tizenöt kilóméter lesz ebből a mai utunkból ,inkább építkezzünk újra fokozatosan, de ő akkor elárulta, hogy Dunaszerdahelyen virágot akar vásárolni az egyik barkácsbolt kertészrészlegén, így tutira duplázzuk az általam remélt távot. Oké, legyen! Ment ez eddig is, megy majd ez után is! És ment. Elindultunk, gyönyörű és ügyes bringa, napsütés, kerékpárút, kis kosárban kis víz, kis táska, minden kis tökéletes. Aztán pofáncsapott minket a szembeszél. Hogy rohadjon meg! Nem baj Ivi, ez így egy igazi erönléti edzés, kitartás, visszafelé meg a szél fog vinni, tekerni se kell majd! Aha, hát persze! Ivi teker. Anett is. Lelkesen. Annyira jó újra bringázni, mondjuk boldogan! Bizony. Hashtag: #dúshajunkbatépaszél  Szél ide, szél oda, megy ez. Már öt kilóméter, aztán nyolc. Azon a ponton eszembe jut, hogy itt kellett volna megfordulni, ha az én tizenötöm a cél, de minden okés, rendben lesz ez így is. Abban a pillanatban hirtelen szélcsatornafíling, küzdünk az elemekkel. Némán. Azért merem a királyi többest használni, mert Anett is hallgat. Ezek szerint ő is azért teker, nehogy visszafelé guruljon. Utóbb bevallja, hogy igen, csak nem volt ereje beszélni.

Az elemekkel megküzdöttünk, jön a tíz, majd a tizenöt, a tizenhatodik után elérjük az egyes számú uticélunkat, Anett shoppingolni fog. Itt már hálás tudok lenni azért a tíz percért, amíg ő virágot válogat. Eszembe is jut, hogy így kellene kezelni a vásárlásmániásokat. Kell egy új cipő, shoppingqueen? Egy hetvenedik? Semmi gond, tekerj el érte a plázába, de csakis szembeszélben! Nincs gond, megkapod. Biztos vagyok benne, hogy egy ideig nem lenne hetvenegyedik pár lábbeli a gardróbban ( ez rám is vonatkozik persze). Anett vesz két levendulát, Instagramra illő látvány amúgy a fehér retro bicikli, rajta a kiskosárral, benne a lila virággal.

Jöhet a kettes számú uticél: a kisudvarnoki kocsma. Igen. Füstös, retro, nem pub, nem klub, kocsma. De van jéghideg KOFOLA!!! Én egyébbként a balance híve vagyok. Hát most égjen el minden aktív kalóriám? Pótolom gyorsan a veszteséget az édes  Kofolával, mert én tudom, hogy még a lélegzetvételhez is kell energia. Az életmódváltást nem lehet eszetlenül csinálni kérem szépen!

Király érzés a kocsma teraszán ejtőzni. A nap fénypontja. De tényleg. Az az érzés, hogy már nagyjából tizennyolc kilóméter megvan, bajnok! A cukortól felpörögve visszaugrunk a bringákra, mit nekünk ez a maradék tizenegypár, meg amúgy is most már ugye a hátszél fog minket repíteni hazáig. Ekkor tényleg királynak érzem magam. Látom magam leugrani a kerékpárról, keményen végigfutni a maradék távot, majd még átúszni a Balatont is. Totál Triatlon! Nem is, Vasember! Az! Itt megfogadom, hogy dolgozom a kishitűségemen, nem szabad ilyen alacsonyra tenni a lécet, mikor az emberben ott a potenciál és ilyen csúcsformában van még féléves kihagyás után is.

... Aztán nincs hátszél. Ez meg hogy? Mármint nem ebben voltunk megegyezve!

Aztán húsz kilóméternél tartunk. Aztán huszonötnél. Ránézek a lábaimra. Oké, megvannak. Itt vagyok deréktól lefelé is. Igaz, hogy nem érzem, de látom a végtagjaimat, tekernek, mert haladok, ez jó jel. Már nincs sok hátra. Most kellett volna futni, igaz, te triatlonista vasember!? Ekkorra már elnémulok, szemeim előtt csak azt látom, ahogy a kapunk előtt leugrom a bicikliről, elfutok vele a garázsig, lerakom és kész.

Egyszer láttam egy enyhén szólva részeg pasast tekerni. Mereven nézett maga elé, nagyon koncentrált az útra, ahogy közeledett a házukhoz. Nem pislogott, célorientáltan bevette a kerítés irányát. Ott lelépett a még mozgásban lévő járművéről, benyitott a kapun,majd alkoholkómásan beesett az udvar füvére és elaludt. A bicikli persze gurult még egy jó darabig. Most csak ez a képsor jár az eszemben. Hogyan csinálhatta? Ezt kellene megfejtenem, hogy a lehető legkisebb energiaveszteséggel tudjak leszállni a bicikliről, majd valahogy bejutni a házba.

Már nem beszélgetünk. Valahogy több méltóság van a némaságban.

Számolom a métereket. Vége!!!  Fantasztikus dolog célba érni. Harminckét kilóméter, meg még a gyerekes öt, azért ez nem semmi újrakezdés. Futásra persze már nem marad szufla. A vizes részhez ragaszkodom, ha már triatlon, így befekszem egy nagy kád forró vízbe, hogy ott pusztuljak el a fáradtságtól. Amíg azon gondolkodom, ciki lenne-e segítséget kérni a kimászáshoz, igyekszem számításba venni a továbbiakat. Igen, most nagyon fáradt vagyok. Nem, éjjel nem fogok aludni az izomláztól. Mi segíthet, mi segíthet?

Veszek be egy Panadolt! Menjünk elébe a dolgoknak. Vagy inkább igyak meg egy kupica házipáleszt izomlazításra? Igaz, hogy egy éve ott lapul már az ajándék üveg a polc mélyén, de hát nem romlik az el, jó lesz! Vasemberanya kimászik a kádból, rezgő kézzel szárítja a haját, rezgő lábakkal egyensúlyozik, kibírja. Nem kell izomlazítás, kibírjuk ezt anélkül is, irány az ágy. Felmászok az emeletre, tizenhét mocskos lépcsőfok, hogy rohadjon meg mind!

Job done. Kinyúlva fekszem, mint egy béka. Kellett neked Triatlon Ivike! Belőlem sose lesz Ironlady. Célok kellenek, de maradjunk mindig a realitás talaján, hiszen a hamis, elérhetetlen álmok megkeseríthetik az ember életét. Jenifer Lopez féle izmos fenék esetleg???