Nencsi
Ha olyan szerencsések vagytok, hogy van történetmesélő a családban, becsüljétek meg! Hallgassátok meg akkor is, ha úgy érzitek, van fontosabb dolgotok, ha százszor hallottátok már, ha unalmas, terjengős vagy szerteágazó is a meséje, mint egy folyó deltája. Ezek a töredékek lesznek legnagyobb kincseitek, amikből új és új mintákat próbáltok összerakni és ezek maradnak veletek legtovább - a síron túlon is. Mai zaklatott, forgolódós éjszakám reggelre mégiscsak álommal ajándékozott meg: Nencsinél jártam. Mikor felébredtem, az emlékek, a közös emlékeink és az ő történetei, mint a felkavarodott, finom porszemek csillogtak, pilinkéztek körülöttem - hogyan pofozta fel a fegyverrel hadonászó orosz katonát, hogyan nem lettünk kitelepítve mégse, hogyan mentette meg hajszárítóval a kiscsirkék életét, miért tettek féltéglát a zsebébe kollégái, hogyan vesztünk össze halálosan a heavy metálon, miért nem ment férjhez soha és lett az egész család örökös, tiszteletbeli nagynénje, magyar (és nő) létére postafőnök. Szeretett beszélni, én meg mindig jobban szerettem hallgatni. )
Álmomban meseszerű, havas városon át indultam el hozzád, a téren már állt a nagy, feldíszített karácsonyfa, az emberek éjféli misére igyekeztek. Versenybiciklivel csúszkáltam, de néha olyan ügyesen manővereztem és száguldottam, mint ébren soha. Megérkeztem, beléptem átázott kesztyűmet huzigálva - és tudtam, hogy halott vagy, kicsit féltem is, milyen vagy most, tudtam, hogy álmodom, hogy igazából nem találkozhatunk, de mégis jó volt. Öröm töltött el.
(Nemrég hallottam: a régi egyiptomiak azt tartották, a feltámadott ember a már egyszer befejezett életét éli majd újra, csak annak ideális változatát, kihagyva ballépéseket, betegséget és tragédiákat. "Pogány hit" - legyintenél erre . Anyuékra is nehezteltél, mert a nagyágy fölött nem Jézuska lógott, hanem egy fáraó, talán Ekhnaton portréja - amit nagyon szépnek találtam, azt hittem, egy mosolygó lány. Sokszor bosszantott bigott katolikusságod, ma már irigylem kicsit, mert igazi hit kerete volt. Ha elég erősen hiszi az ember, hogy Avilai Kis Szent Teréz megtalálja az elveszett tárcáját, akkor meg is találja.)
Kis lakásod álombéli mása ugyanolyan meleg és barátságos fészek, mint a valódi, az előszobában elémjöttél, összecsaptad a kezed (,,ebben az időben, biciklivel?" sápítoztál és nagyon örültél nekem). Te sem változtál - olyan voltál, mint amilyennek mindig ismertelek - látszatra törékeny, idős hölgy (már kicsi korodban nagyon súlyosan megbetegedtél, apád égnek emelt karral perelt vissza a Jóistentől: hát elveszed ezt is? - kiáltotta elkeseredésében lázas kis tested fölött - akkorra már három fiútestvéredet temették el...Kicsi, vékony és szívbeteg is maradtál egész életedre).
Egyszer, mikor már segíteni kellett a lépcsőn, megemeltelek a könyöködnél fogva, és majdnem elszálltál, nevettünk, azt mondtad, nagyon erős vagyok. De én nem hittem! Szégyelltem azt is, ha büszkélkedtél a versemmel, ami az újságban megjelent. Azt is mondtad nekem egyszer, az él sokáig, aki már fiatalon beteg, mert az tud vigyázni magára - megfogadtam, majd meglátjuk. Neked bejött. 80 már jócskán elmúltál, mikor halálos ágyadon kértél még egy utolsó pohár vörösbort, és stílusosan, ahogy éltél, távoztál az öröklétbe).
A konyhába hívtál, mindjárt kész a töltött káposzta (világéletedben utáltál főzni, sütni is, mégis kiváló ,,süteményt" gyártottunk háztartási kekszből, lekvárból és némi cukormázból) , ebből is tudtuk, hogy ez nem AZ az élet - de nem szóltunk. Félrehúztam a csipkefüggönyt, és elképedve láttam, a konyhaablak már nem a lakótelepi játszótérre nyílik, se havas karácsonyi képre, hanem egy napsütésben ragyogó alpesi tájra, kis faluval, templommal, legelésző tehenekkel, körülötte olyan tiszta patak, hogy láttam benne a szivárványos, nagy halak tarka pikkelyeit és szemét. Kérdeztem, hát ez meg mikor került ide, megvontad a vállad, és mondtad, nemrég épült, de a hülye szomszéd mindig irogat a városházára a tehenek miatt, mert zavarja a bőgés. ( Egyszer az a szomszéd térdre borulva kérte meg a kezedet - voltatok együtt vagy 160 évesek , és te azt mondtad neki, keljen fel, maga vén marha. Lépten-nyomon megkérték a kezed, pedig sosem voltál világraszóló szépség, mint a húgod, az én nagyanyám, aki olyan volt fiatalon, mint kora filmszínésznői, babaarcú és pici szájú. Te inkább Jane Eyre lehettél volna, soványságoddal, éles vonásaiddal és temperamentumoddal. Esetleg Natasa a Háború és békéből - a regény iránti rajongásomat is tőled kaptam, ahogy magát a könyvet is - úgy beszéltél Pierre Bezuhovról, mintha ő is a szomszédban lakna : ,,Hát a Pierre, az milyen egy jópofa, úgy szeretem" - mondtad.)
Aztán már csak kávéztunk és kekszet rágcsáltunk a sötétedésben, ahogy szoktunk, én pedig lassan átcsúsztam az ébrenlétbe, de az ízeket magammal hoztam. Vanília, kapucsínó.
Aki meghal ezen a világon, kívül kerül az időn. Akár az alvó. Ha lehetséges találkoznunk, akkor talán az álomban, álomtörvények szerint, álomtörténésben - ami nem történik, hisz az időn kívül hogy is történhetne bármi. (Persze az is lehet, hogy az álom csak az idegsejtek villódzása, ahogy a fáradt agy takarítja túlzsúfolt raktárait, feldolgozza és kiszórja a felesleget az éjszakába, ki tudja.)
Tehát nem történt meg, a történet mégis létrejött. Én pedig elmeséltem, hogy el ne felejtsem!
