Apu hatvanadik születésnapja

Csak hármincnégy évembe és három komoly párkapcsolat tanulságainak levonásába került, mire megértettem EGÉSZ EDDIGI LÉTEZÉSEMBEN rá vártam! Minden megtett lépés ide vezetett, közelebb az ő világához, megbékélve azzal, hogy a miért és a meddig kérdéseimre sosem adott választ.

 Két férfi archetípus tudott eddig megközelíteni, csak két ,,fajta" mellett tudtam hosszabb ideig maradni. Az első, a határtalanul kedves, odaadó és szerény, a TÁMOGATÓ. A másik a lehengerlő, az elérhetetlen, az erő megtestesítője, az ELLENFÉL. Mindkettő karaktert zsigereimből érezve választottam. Míg az első típus a kiegyensúlyozottság időszakát adta, a nyugalomét, a másik cafatokra szedett szét és általa lettem mélyebb, tudatosabb, alázatosabb. Mindkettőre szükségem volt, hozzám és belőlem adtak, általuk olyan dimenziók tárultak fel, amelyekben kapcsolódni tudtam a félelmeimhez, a megéléseimhez. A választásaim alapja az apukám. A benne rejlő kettőség, a szélsősége, az összeférhetetlensége gyönyörűen tükrözik a párkapcsolataimat. Nem, nem aput kerestem a pasijaimban, nem ilyen egyszerű a dolog. Talán a legtisztábban úgy magyaráznám, hogy vagy azt a hiányt és elérhetetlenséget akartam, amit a távozása okozott, vagy az ő elfogadó, nyitott, szinte baráti hozzáállását, a cinkosságát kerestem.

Apám szombaton volt hatvan éves. Aki olvasta az Ivetával közösen megírt könyvünket, az biztosan emlékszik az Apám, anyám lánya címet viselő fejezetre, amelyben szerepel egy írás tőlem, amely apuról szól. Ebben kitérek arra milyen is volt apukámmal, és jelenleg hogyan alakul a kapcsolatunk. Óriási munka van amögött, hogy ma így tudok róla írni, és alkalmanként beszélni. Apu ugyanis gyerekként és felnőttként is gyakran cserbenhagyott. Igazából sosem hagyhat cserben az, aki meg sem próbált, sosem színlelt még összetartozást sem, de sajnos az ő esetében ezt sem használhatom még vigasznak, vagy kifogásnak sem, mert ő néha megmutatta a kötődési igényét! Évente, majd kétevente megjelent és szeretett. Töményen. Úgy,ahogy azt csak ő tehetette. Aztán újra és újra lelépett. Úgy, ahogy azt csak ő tehetette: minden támpont, ok, az elérhetőségei megadása nélkül. Évekig úgy aludtam el este, hogy azért imádkoztam, éljen valahol.

Ma miután annyi mindent tanultam, annyi ember lelkének egy darabját láthattam, de legfőképpen dolgoztam önmagamon, bizonyosan állíthatom a legmélyebb fájdalom nem tűnik el. Nem válik semmivé, sem terápia, sem önismereti út nem veheti el a hiányt. Egyetlen egy dolog segít. Az őszinteség és az elfogadás. A beismerés, hogy sosem volt ott, ahol nekem szükségem lett volna a jelenlétére,mert képtelen volt rá. Nem azért, mert szeret, vagy épp nem, hanem mert még akkor nem tartott ott, ahol mi elképzeltük. Megeshet, hogy egy adott helyzetben máshogy akart helytállni, mert számára az jelentette a szeretetet, és fogalma sem volt, hogy ezzel nekünk mit okoz.

Mindannyian máshogy szeretünk és máshogy kötődünk a szeretet tárgyához. És bennem már nincs ítélet, fölény, gőg apuval szemben, mert megértettem, hogy mások felelnek a tetteikért, a gondolataikért, nekik a hiányaik sem könnyebbek és a kudarcaik sem elviselhetőbbek!

Egy életen át tartó feladatunk, úgy hiszem, elfogadni ezt a másféleséget és nem kierőszakolni a nekünk megfelelő módot, hanem felismerni a másikban munkálkodó motivációt és a hogyant keresni.

Hogy mi történt egyszer velünk, és mi okozott törést bennünk ma is, minden rezdülésünkben, a lépéseink sorozatában meghatároz, és vezet. Hatalmunk és döntésünk csak abban lehet, hogy tudatosabban kezeljük -e az érzelmeinket, vagy hagyjuk hogy azok vigyenek ahova szeretnének, így örökké ki leszünk téve a szél irányának, a csónak tartósságának, az utitársak kitartásának. Ebben érvényesülhet a választásunk.

A hiányaim, az ürességem, a toporzékolásom minden egyes etűdjében a megéléseim lenyomata keresendő. Pedig sokszor hiszem azt, hogy a teljesebb jövő szándéka, de nem. Dehogy! A múlt eltört darabjainak rekonstrukciója történik, elválaszthatatlanul összefonódva a jelennel.

 ,,Ezen a ponton a hős azzal az erővel kerül szembe és küzd meg, amelyik a legvégső hatalmat jelenti az életében. Nagyon sok mitikus történetben ez az apa, vagy egy apa-figura, aki élet-halál ura. Ez az út középpontja. Minden, ami eddig történt e felé a találkozás felé vezetett, és minden ebből fog következni. A hősnek itt bizonyos értelemben meg kell halnia (legalábbis elhagynia fontos dolgokat, lelke, élete tulajdonságai egyes elemeit), hogy új életet kezdhessen."Joseph Campbell fogalmazta meg A hős útja - elméletet, amely szerint a legtöbb (mitikus) történet felosztható egyforma cselekményegységekre - a hősök ugyanazt az utat járják be.

Hurrá, tehát nem vagyok teljesen megzakkanva, olvasom a szakirodalmat és nyugtatom magam! Igazából most vagyok az utam közepén, amely apám hatvanadik életévében következett be. Tehát innen csak tovább van, de előtte megint újra kell programoznom a régit, hogy jöhessen valami más. Arra gondolok, épp itt az ideje, mert már igen unom ezt a szakaszt. Körbe körbe ugyanaz...

A születésnapjára átadtam neki a könyvünk egy példányát, dedikálva. Csak ennyi állt benne: Apámnak! Köszönöm az életem!