A nap, amikor boldogtalan maradt!
Szerda reggel. Ingerülten ismételgeti, gyertek már, menjünk, megint elkésünk, hol van a tízóraid, Misi ne felejtsd itt a kulcsait, öltözzetek, mennem kell, elkések. Már most dühös, már most ingerült pedig még csak reggel hét van. Az arca merev, a szeme tompa fénye a fia hajára vetődik. Egykor nevetett rájuk, még pár hónapja megcsiklandozta volna a komisz kölyköket és megpuszilta volna Misit is, hogy mindenkinek jól induljon az a rohadt nap. Hogy mindhárman azzal a gondolattal lépjenek ki az ajtón, hogy van a világon egy anyjuk, aki meghaladja önmagát, aki képes túllépni a dühén, a türelmetlenségén, mert sokkal fontosabb, hogy ők teljesek legyenek. Még pár hete igyekezett volna, hogy semmit ne vegyenek észre.
Ági megáll az ajtóban, gyorsan pásztázza tekintetével a helységeket, amelyek ajtajai nyitva maradtak és végigfut rajta a rosszullét. Megszédül, mert elviselhetetlennek tartja a káoszt, a rendetlenséget, amelyet maguk mögött hagytak a fiúk. Szétdobálva ruhák, játékok, a gyerekszobában, az ebédlőben, a nappaliban ott felejtett, nem oda illő tárgyak halmaza.
Már egy ideje fizikailag rosszul van a rendezetlen otthona gondolatától is. A szédülés után jön az émelygés, aztán mély szomorúság fogja el, sokkal mélyebb, mint amin csak úgy át lehet ugrani, csak mert süt a nap, vagy kedvesen rám mosolygott a kávézóban a pincér.
Szomorú, mert a házában sosincs tisztaság, pedig ő erre tette fel az életét. Az anyaságához tartozott ez is, a mindennap frissen főtt étel, a szekrényben élre állított vasalt ruhák díszfelvonulása, neki ez volt ebben az egészben a bizonyíték, hogy ő erre is képes, ő ezt erején felül is meg tudja oldani, mert ő egy személyben képes a gyerekeit fejleszteni, gondoskodóan védeni, szeretni, képes takarítónői szerepből újra és újra átvedleni abba, amit épp elvár tőle a család.
Áginak ez volt a túlélés kulcsa, ezért hívott vendégeket, hogy megmutassa a tökéletes életét, hogy azokon a látogatásokon hallja mennyire irigylésre méltó az ereje, az akarata, a kitartása, hogy ő csodálatos, szinte minta nő, hisz ilyen tudatos, erős asszonyt ritkán látni. Mindent kézben tart, gyönyörű maradt a két fia születése után is, ad magára, van ideje sminkelni a séták előtt, vékony hosszú lábait gyakran mutogatja a nőies szoknyákban...Így is érezte, csak a külvilág megerősítése feldobta, feltöltötte. Mindent egyedül is elbírt, Misit is boldoggá tudta tenni, soha nem panaszkodott és kért mást, csak ezt a színvonalat.
Igen, Ági született feleség VOLT. Misi is hangoztatja, hogy mostanság már nem ugyanolyan, mint egy éve volt, mert valahogy kevesebbet bír. Ilyenkor gúnyosan felkacag: ,,Biztos ő is öregszik!"
Ági gyűlöli a cinizmust. Rosszabb mint a hazugság, a gyávák eszköze.
Még mindig az ajtóban áll, képtelen elindulni, a válla enged, mintha az izmai nem bírnák megtartani a csontokat. Egyre gyengébbnek érzi magát, legszívesebben összerogyva ülne az előszobában és itt maradna estig, amikor már csak az ágyba zuhanhatna, pihenne. Nem is tudja most miért ne tegye meg? Miért ne üljön a padlóra, a ceruzaszoknyában, a körömcipőben?
Csak a szomorúság, tehetetlen üresség visszhangzik benne, a kilátástalanság tartja fogságban a gondolatait. Tegnap mostam fel, és a parkettán mégis foltok vannak, mintha kiöntöttek volna valamilyen édes italt. Igen, emlékszik már, este a férje a teafilterrel csinálta. Két hónapja festették ki a házat, akkor minden olyan sterilen tökéletes lett, most a falon is foltok, amikor a fiúk a gyurmát a falra dobták, hogy kipróbálják ott marad -e, annak a nyomai sem tüntethetőek el.
Ma este jönnek anyósék. Főznie kell, mert megszokták, hogy mindig készül valamilyen finomsággal és ha ma nem így lesz, megszólják. Csak úgy, a Misi féle cinizmussal közlik, hogy megbukott. Ebben sem a legjobb, ebben sem jó, már ebben sem kiemelkedő.
Áll az előszobában, milyen együgyű helyzet. Szinte hallja a kígyóként tekerődző gondolatot, amely megterem az agyának egy eldugott szegletében, hogy meneküljön. Fuss! Vissza se nézz!
Most tisztán hallja Misi kiabálását, hogy menjen már, indulni kell a munkába, elkésnek, mit csinál, majd kitakarít este, most ne azon agyaljon. Ettől a képtől, hogy este újra fel kell mosnia, össze kell pakolnia, elöntötte a könny a szemeit. Nagyokat nyelt, és csak állt.
Közelítenek a kopogás nyomai, Misi ma öltönyhöz való cipőt visel, abban hallani, ahogy gyors ütemben érkezik a férje hozzá.
- Ági, mi van?
- Boldogtalan vagyok.
- Mint mindannyian. Gyere, menjünk! Szedd össze magad!