Minden napunkban van legalább egy váratlan csoda!

Vasárnap délután a családommal Győrbe látogattunk, hogy az egyik legjobb barátnőm családjával közösen eltöltsünk néhány kellemes órát a stílusos Art Piknik nevet viselő gasztronómiai rendezvényen. Ebben nem is lenne semmi érdekes, hiszen imádok újat látni, érezni, tapasztalni, kóstolni, de ott történt egy csodálatos gesztus, ami megtöltötte a lelkem színnel és élettel. Személyesen is megismertem Csurák Erzsébet selyemfestő művészt, akinek néhány hónapja a dunaszerdahelyi kiállítását figyelemtekbe ajánlottam. Most sem csak egy sima találkozás története következik!

Erzsébetet a kiállítása után megjelöltem a facebookon, mert magával ragadott az ábrázolásmódja, az anyagok, a színek, az energia, amely jön a kelméiből, ami ugye egy művésznél egyfajta tükör is, hiszen az alkotás önmagán keresztül ölt formát.

Tegnap miután megérkeztünk a Rado szigetre, hamar észrevettem a csinos szőke Nőt, aki alkotásra buzdította a mellette elhaladó embereket, fessenek selyemre, alkossanak és vigyenek haza emléket. Tudtam, a két kiállított munkájának hála, hogy ő az. Hát megszólítottam és bemutatkoztam. Közben jöttek mentek az emberek, az ismerősei megölelték, nem akartam zavarni. Csak olyan nagy élmény megismerni valakit, szemtől szembe, úgy, hogy már azt hiszed tudsz róla valamit, mert hagytad, hogy a kiállítási anyaga hasson rád.

Erszébet széles mosollyal rázta a kezem, örült. És nyúlt is a csodálatos munkáit bemutató albumáért, és már dedikálta is nekem. Ajándékba. Jött a közös szelfie és én megígértem, hogy megkeresem néhány hónap múlva és készítek vele beszélgetést.

Hiszem, hogy azért dekkolunk itt ebben a világnam, ebben a testben, mert a dolgunk, a feladatunk, a küldetésünk, hogy egyre tisztábban éljünk és egyre nyersebben vállaljuk az utunkat.

Hiszem, a lelkem legmélyéről, hogy nincsenek véletlenek, hogy vannak összefüggések, hogy a napjaink megélései teszik az életünket pokollá, vagy menyországgá.

Hiszem, hogy az ember él és aztán meghal, ami közte van az csak egy kis képzés, egy kis tánc, színház és börtön közti állapot. Ebben hol könnyednek, hol kőkeménynek érezzük a testünket, a létezésünket. 

Hiszem, hogy nincsenek olyan szabályok, hogy valamiben akkor is ki kell tartani, ha nem jó, vagy ha nekünk, csak nekünk nem elég. 

Hiszem, hogy meg kell tanulni méltósággal elköszönni, vagy küzdeni a jóért, tanulni alázatosnak lenni és áramlani a világban, míg az ránk építően hat.

Hiszem, hogy az, ami megbetegít, legyengít, zaklat, ritkít és nyirbál, az nem maradhat az életünk szerves része, azt a tanulási folyamat végén tisztességgel el kell engedni.

Hiszek a találkozásokban. A beszélgetések, a szempárok, a mosoly gyógyító, léleksimogató erejében.

Hiszek a találkozások tudatos felismerésében, hogy ott van az, akinek lennie kell, és időt és energiát kell fordítani a folyamatra, míg a másik átadja azt, ami a tananyag, ami a dolga. Nekem, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy alázattal elfogadjuk azt és ne követelünk többet, mást, elképzeltet. Csak engedjük, hogy megtörténjen az, aminek meg kell, hogy az elrendelt, a nekünk való a helyére kerüljön és beépüljön.

A szabad akarat sokszor megtréfálja a tudatlan gazdáját, aki azt hiszi, mindig tennie, meg nyüzsögnie muszáj, mert úgy lecsúszik valamiről... Pedig csak ott kell lenni és mindig jön valami, vagy valaki, ami varázslatosan egyszerű és tiszta, mégis egy csoda.

Szóval a hétvégén volt több találkozásom is. Emberekkel, akik mind egytől egyig adtak magukból egy mosollyal tüzdelt szeretetkapszulát, egy gondolatot, egy szemléletet. Volt, aki órákig és volt aki percekig maradt, és ment tovább. 

Hiszem, hogy nincs több annál, ha két ember egymásnak tud adni önmagából valami jót, tisztát, érdek nélkülit. Csak annyit, hogy szánunk egymásra időt és figyelmet.

Egyszer, évekkel ezelőtt, jött mellém egy barát, akitől ezt kaptam ajándékba, ezt a felismerést. Olyan tisztán, őszintén tudtunk egymáshoz kapcsolódni, hogy sosem haragudtunk meg egymásra, mindig csak hálát éreztem a jöttéért. Sokszor búcsúztunk, de sosem örökre. Mert az ilyen kapcsolódások elkísérnek és akkor kerülnek újra elő, amikor dolguk van bennünk.

ÉLJETEK egyszerűen!