Kórházi vakáció 2.rész

MinimálMom kórházban töltött két napot egy sor vizsgálat miatt. Története első felében ( link itt található) is érdekes megéléseket mesélt el, most pedig elolvashatjuk milyen komoly bölcsességre jött rá a továbbiakban!

Mi lesz velünk, ha megöregszünk?

 

 

 

 

A szobatársak kíváncsian figyelgetnek, sokat telefonálok, meg nézegetek kifelé a nyolcadik emelet ablakából, rálátok a közeli tóra. Megkérdezik van -e gyerekem? Mondom van, kettő is. Az jó, hogy vannak, csak nehéz most míg picit, mert két év van köztük.

Mindketten egyszerre rávágjak, nagy tapasztalattal: ,,Azután is nehéz lesz! Nagy gyerek nagy gond!"

Egy üres pohárhoz indulok, amit a gyógyszer mellé tettek az ápolók a mosdóról az éjjeliszekrényre. Közben odajön a roma néni, akit mint megtudom Zlaticának hívnak, azt mondja: „Istenem( így magyarul), abból ne igyon( szlovákul).” (Érdekes módon másnap egy 85 éves néni oktat ki ugyanerről a csallóközi ivóvíz minősége miatt.)

Mint megtudtam, előttem tegnap egy drogos nő volt az ágyban, ivott a pohárból, ami immár az asztalomon volt. Felelősségre vonják az ápolókat, de igazából én gondolkodom el azon, hogy tudtam egy akármilyen pohárból inni, ami az utamba került. Ennyire kell vigyázni az egészségre. Inkább kiöntöm a vizet! Iszok palackból. Közben jön a kisregény:

- Tudja, tegnap megtisztítottuk tőle a szobát, mivel a műtét előtt nem akarok fertőzést kapni...- magyarázza Zlatica,- Maga olyan normálisan néz ki, magát nem tesszük ki, ne féljen:)- nyugtat meg az immár szobafőnöknek is mondható domináns asszony.

- Amúgy meg, ha félne a romáktól, akkor megnyugtatom tiszta vagyok. Munkám is van. Nemcsak mosok, öblögetőt is használok.

Nevetve mondom neki:

- Nem félek, mert én meg magyar vagyok, viszont nem öblögetek, mert nem kell, különben is, környezetvédő vagyok.... 

- Ja, akkor jó, Magyarka lehet - legyintett egyet, s jóváhagyott, mint a szoba tartozékát.

Mindegy, úgyis mindenki ismer mindenkit az ötödik ismerősén keresztül.

Jön a szobaorvos, hazaengedi dél körül a két újonnan szerzett társamat, akikkel osztoztunk eddig a szobán. Rám kerül a sor,elmondja milyen kivizsgálások várnak rám másnap.

- Vérnyomás 150/100. Mi idegesíti? Ki idegesíti? - Nevetve kérdez a szobaorvos.- Az a két gyerek?

- Nem hiszem – mosolygok.

- Akkor a férj? - mosolyog... ..

-..ÁÁ, dehogy! - vágom rá és nevetek, de erre már mindenki kacag.

Marika torka szakadtából vihog. Diagnosztizálja önmagát is.

- 180/120, „pán doktor” én nyertem, igen a férfiak, a fiam, a férjem! 

Zlatica hozzáteszi, hogy imádja a dokit, és jobb máris a vérnyomása tőle, ha látja:

- Vannak gyógyító férfiak is. - veti fel az alternatív gyógymódot.

Micsoda terápia. Tombol a jókedv.

Mindenki várja az otthont. Rajtam kívül. Nekem egy éjszaka hátra van. Marika sütni fog az unokáknak, Zlatica pedig majd finom kávét csinál, és elszív egy cigit. Én örülök, hogy olvashatok. A lelkem zugában azért megkönnyebbülök, hogy egy éjszakát magam magammal tölthetek a Hotel Kórházban. Igaz egy kórházban, de nem csivitelő kisgyerekekkel, megoldásra váró problémákkal van teli minden, bár a szomszéd szobákból csak átkiabál pár idős néni. Hallatszik, hogy szenvednek, jajgatnak, itt fáj, ott fáj. A nővérkék néha szebben, néha türelmetlenebbül, de „elintézik őket”.

Mi lesz velünk, ha megöregszünk?