Meseterápia - a résztvevő szemszögéből
Több könyvet, cikket olvastam már a meseterápia lényegéről és hasznáról, amik nagyon érdekesek, de ezek inkább a szakértő oldaláról szólnak. Annál kevesebbet tudhat meg az érdeklődő a ,,felhasználói oldalról", erről ritka, vagy tán nem is olvasható személyes beszámoló. Mivel - egy több mint két éves szakaszban - végigcsináltam egy ilyen folyamatot, és magam is úgy vágtam bele, hogy nem tudtam előre, mi fán terem, úgy gondoltam - mint laikusnak - érdemes a tapasztalataimat rögzíteni, összegzésül és esetleg kedvcsinálóul. Mi az emberiség kultúrájában a legősibb dolog, amivel ráadásul szinte mindenki találkozott már? Nem, nem a piramisok, nem is a pattintott nyílhegyek, vagy az a pár megfeketedett ősember-csont... (ennyicske marad meg életünk materiális részéből, röpke pár ezer év után). Ami sokkal maradandóbb, nemzedékről nemzedékre továbbadott, állandóan csiszolódó és megújuló kincs, az a történet; ezek közül is a legrégebbi: a mese.
A mai, nagyon racionális kor a meséket a gyerekszobába száműzte, az atomkor felvilágosult gyermeke rangon alulinak érzi, hogy bugyutának vagy szexistának tűnő kardozós-királylányos történeteken gondolkozzon el (viszont hisz a tévés kuruzslóknak és az Iphone-ján kér rontáslevételt, érdekes kettősség) - magam is csak a meseterápiának köszönhetően döbbentem rá, hogy a mesék többek ennél: több ezer év élettapasztalatát adják tovább, a hétköznapi élet alatt fortyogó, közös tudatalattiból merítve - csupán meg kell fejteni őket és éppúgy megszólítják a modern embert, mint évezredekkel ezelőtt élt őseinket, ott a tűzrakás körül.
A kódfejtő kulcsot nekem és a többi résztvevőnek Molnár Kantner Éva pszichológus nyújtotta át - Éva tanulmányai során találkozott a meseterápiával, ki is próbálta és saját bőrén tapasztalva hasznosságát úgy határozott, hogy elmélyed benne és továbbadja a tudást - talán nem véletlen az sem, hogy épp Csallóköz, Kukkónia tündérmesékkel átitatott földjén vert gyökeret sikeresen és éledt újra a mesélés hagyománya.
A folyamat során a női, majd a férfi személyiségfejlődés szakaszait elemeztük egy kisebb csoporttal, minden alkalommal egy-egy mese segítségével (ezek általában népmesék) - a mese felolvasása után minden résztvevő megpróbálja papírra vetni a fejében kirajzolódó legjellemzőbb képet, ami a történetből megmaradt - senkit se riasszon vissza, ha nem tud rajzolni, tapasztalatom szerint ez néha inkább előny - a rajztudás sokszor trükkös eszközökkel megpróbálja elrejteni előlünk az igazi üzenetet, szépít. (Ugyanígy meg kell próbálni elvonatkoztatni a Magyar népmesék rajzfilm képkockáitól, amik gyönyörűek és szeretnivalók, de itt pont az a cél, hogy a saját képkockáinkat keressük meg).
Az elkészült képről - most már az eredeti mesétől elvonatkoztatva - a csoport tagjai elmondják benyomásaikat, azt, hogy milyen érzéseket, gondolatokat hív elő belőlük - beszélgetés alakul ki, a rajz alkotója pedig levonhatja a rá vonatkozó tanulságokat - döbbenetesen árulkodó a kép. A látszólag vidám és magabiztos személy ott áll páncélja, álarca nélkül és többé nem tagadhatja le valódi önmagát. Rajza leplezte le. A keserű, meggyötört emberről kiderül, hogy a szívében derűs, virágos rét nyílik, tele reménykedéssel. A hencegőről lemállik a csillogó máz, alatta csupa rettegés; a zárkózott megnyílik és kincseket tár elénk; az édesen mosolygó arc mögül kivillan a vicsorgás. Rácsodálkozhatunk, hogy egy súlyosan beteg, összetört ember is boldog lehet, mert elérte a pokol fenekét és onnan elrugaszkodva visszatért a fényre, amit egészségesen nem vett észre - de most már látja.
Ez az élmény sokszor fájdalmas. Jómagam, mikor valami belső sugallat hatására először vettem részt meseelemzésen - és nagyon felkavart (mert a rajzom kíméletlenül szembesített összes félelmemmel, hitványságommal és kudarcommal), elgondolkodtam: kell ez nekem, most, mikor tulajdonképpen jól vagyok, életem nyugodt szakaszát élem? Kellett. Nem hagytam abba, és jól tettem - több démonomnak sikerült megragadnom a grabancát és a szemükbe néznem: kiderült, egyesek nem is annyira szörnyűek, mint hittem. Van még sok, a küzdelem nem ér véget, amíg élek; de már nem vagyok fegyvertelen. (A körülbelül tíz alkalomból álló folyamat végén a rajzokat sorbarakva újabb felismerésekre jutunk: kirajzolódik a fejlődés útja, a fordulópontok - és a megoldások, amelyek mind ott voltak elrejtve bennünk: az én ,,évadzáró" rajzom egy sziklaszirtről körültekintő nő volt, kezében karddal, egy testére tekeredő, de már barátságos segítő-sárkánnyal. ,,Ez olyan, mint mikor a számítógépes játékban lezársz egy szintet, és megjelenik a NEXT LEVEL-felirat" - mondta az egyik csoporttag. 
Ez az önmagunkkal való szembenézés nagyon fontos - oly elcsépelt szó manapság az ,,önismeret" - gyakran úgy értelmezik, mint önmagunk nagyszerűségének mantrázását a siker érdekében, annak szuggerálását, hogy mindenre képesek vagyunk...De mindez felszínes, hazug és káros, csupán látszólagos előrelépést hoz (bár azt tényleg hozhat) , miközben a belső nyomor ugyanaz marad. Azt hiszem, az igazi önismereti élmény, ahogy a születés, mindig fájdalommal és katarzissal jár. Egyik nincs a másik nélkül.
Hálás vagyok a többi résztvevőnek, akik elém tükröt tartottak és meg merték mutatni igazi arcukat az én tükrömben - ehhez bátorság kell - és az igazi arca kivétel nélkül, mindenkinek szép volt. Ez nagy tanulság számomra. És köszönet Évának, amiért merte járni az útját és nekünk is lehetőséget adott erre!
