Levél volt ügyfelemhez!

Milyen érzés elengedni a kezed? Most, mikor megtörténik, mélységes szomorúság fog el. Ne érts félre! Megérzem mikor nem kell már az a kísérő támasz, amiért megkerestél. Minden egyes utitársamnál tudatosítottam eddig is, hogy eljött a búcsú ideje, és egy percig sem tartóztatom fel a folyamatot. Mert azt szeretném, hogy szabadon mehessen mindenki és meglelje önmagában a forrást, ahonnan meríthet támogatást, erőt, kitartást, vigaszt, vagy a folytatás útját, amikor erre készen áll. Önmagadra támaszkodj, mert akkor vagy stabil, ezért engedem el a kezed, mégha hiányozni is fogsz!

Ezért hát emiatt van bennem a szomorúság! Csakis azért, mert innentől ritkábban, vagy alig láthatom, hallhatom a rezdüléseid, csak távolról lehetek a bizalmasod, a mi bajtársi viszonyunk befejeződik. S nekem az a bizonyosság marad csak, hogy elég erős vagy, hogy egyedül küzdj önmagadért, a jólétedért, a szabadságodért, a harmóniádért!

Minden coaching ülés már azelőtt elkezdődik, hogy rám írnál, vagy felhívnál...a fejedben, a lelkedben eldől, most indulsz és kivel egy önismereti alapú utazásra. Mivel mellettem döntesz, én mosollyal fogadlak és mindig feltérképezem, elég leszek-e én a feladatra. Jó kezekbe akarom, hogy kerülj, a kompetenciáim ismerem és nem akarok nagyobb kárt okozni, mint hasznot.

A folyamatra szerződünk, hogy ott és akkor figyelemmel és türelemmel segítem az utazást, amelyre szükséged van. Olyan megtisztelő, amikor első alkalmommal ott ülsz velem szemben és a végén látom, érzem, innentől rám támaszkodsz, mert hallgatlak és sosem ítéllek meg, vagy el. Megérzed ugyanis, hogy attól a ponttól nem vagy egyedül a súlyra, ami eddig megnehezítette a boldogulásodat, most már rám is pakolhatsz belőlük, elbírom és segítek vinni!

Szeretem az utat, a munkát, a fázisokat, a kételyeket, a hullámokat, a közös könnyeket, amiket én némán nyelek vissza, hogy ne vedd észre!

Sosem sajnállak jobban, mint amennyire elég. Nem veszlek a karomba, nem lépek át személyeskedő határt, de összekapcsol minket egy láthatatlan szál, amit hetek alatt erősebbé és biztonságosabbá fonunk.

Nagyon szép lélek mutatkozik meg előttem hétről hétre. Még a sötétségedben is tisztán látlak, elfogultság nélkül, de én a jobbik éned erejében hiszek.

Mesélsz. Keresed a szavakat és néha néma vagy,mert képtelen vagy folytatni. Olyankor leülök melléd, és Veled várok. Mert a csendben is gyógyulsz.

Ott ülök, van, hogy zsibbad a gerincem, mert olyan megfeszítve várom, hogy megszólalj és aztán csak hallgatom mit mondasz, vagy figyelem az apró mozdulataid. A feszítő figyelem jár Neked, talán épp ez kell leginkább, hogy valaki mélyen figyeljen. És meghallja azt, amit még suttogni is alig tudtál, mert félelmetes. Ezért nem mozdulok mellőled, csak ha már jobb Neked.

Nézlek. Majd visszaadom a tapasztaltakat. Feldobom, hogy meghalld mit mondtál.

Tisztázzuk, mire utaltál. Mit is jelentett ez a mondat, ez a szó...kinek szólt, mikor mondtad...

Együtt keressük a folyamatok lépcsőit, és csak akkor lépsz fel, ha készen vagy. Mert szabad vagy. Felnőtt, okos, erős, tudatos ember!

Semmi sem kötelező, a fejlődés rajtad áll.

Tudom, talán kívül kellene maradnom, talán a munkát el kellene engedni, amikor visszatérek a családhoz. De bennem sokáig rezonálsz! Évekig, még akkor is, ha össze sem futunk. A folyamatunk közben viszont hozzám költözöl, és itt vagy kísérőként a mindennapokban. Észreveszem a világ tanításait, amelyeket Neked kell megmutatnom, hogy közelíts a célodhoz...megjegyzem, jegyzetek nélkül és amikor újra beszélgetünk, elmondom, mert fontos lehet, egy kapaszkodó. Később pedig mosolygok, ha eszembe jutsz és küldöm a láthatatlan fonalunkon a figyelmem.

Nincs varázslat benne, legalább is nem több, mint egy barátságban, vagy őszinte kötelékben, és mégis, más kapcsolódás ez! Szeretet: nemtől, kortól független. Más, teljesen más, mint a szerelem, vagy a családi összetartozás, de mégis, csakis ezzel tudom leírni mindazt az érzelemköteget, amit a munkánk végén Rád tekintve tapasztalok magamban.

Így, amikor megküzdesz a célodért, amikor eléred azt, büszkén nézlek és látom a megtett utat. Kőkemény vasakarattal lehet csak elérni és a tudatossággal. Most már ennek is a birtokában vagy, bár eddig is ott volt Benned, csak meg kellett mutatni.

Nagynak látlak. Mert tudom mennyi munkád van a lépésekben!

Szomorú vagyok és hálás. Ma még ez a kettőség uralkodik a szívemben, de holnapra csak a hála marad. Mert láthattam, mert kísérhettem, mert Veled tapasztalhattam az életed egy szakaszát, ahol megnyíltál. 

Ez az igazi jutalmam a figyelmemért! Az őszinteséged: önmagaddal és velem szemben.

Ha kérded, fogadlak -e újra tárt szívvel, már hallanod is kell a választ...

Szeretettel ölellek!

                                                                Krisztina