Megkerestem azt a két dolgot, amire születtem!

Herner Dorka munkáit, írásait Durica Kati barátnőm ajánlotta nekem. Kati most is nagyon jó tippet adott, sőt! Mikor megkerestem Dorkát a levelemmel, hogy szeretnék vele ezen a kevésbé személyes módon beszélgetni, már fel voltam iratkozva a hírlevelére és olvastam a szinte háromnaponta érkező írásait, amelyekben a vigaszt, az erőt, egy szélesebb rálátást és a női összetartozás érzését is megtaláltam.

Közvetlen, kedves, megbízható beszélgetőpartner. Mintha velem szemben ülne az emailek váltásakor, olyan érzések közepette olvasom a sorait és mosolygok, mert tudom, hamarosan mások is kapnak belőle egy szeletet.

 

Ha olvaslak, ha videókon nézlek, azt tudom Rólad megfogalmazni: ez a Nő önazonos, ösztönös, színes. 

De jó ez a három szó... köszönöm, kereknek érzem, csak annyit tennék hozzá, hogy sok munkám van mögötte. Én is csúszom el a közepemből rendszeresen, van, hogy naponta többször is, talán csak annyival különbözöm az átlagtól, hogy mennyi időt és energiát fordítok arra, hogy visszataláljak magamhoz – sokat.

Szakmai utad legalább olyan sokrétű, mint az életudat, családod története (dr. Geréb Ágnesnek, a hazai otthon szülések elindítójának lánya), amelyből egy TED-exes előadásban ( itt megnézhető) is kaphatunk részleteket. Mikor állt össze Benned, hogy mivel szeretnél foglalkozni és főleg a hogyan, milyen módszerekkel?

Gimnázium után rögtön elvégeztem a pszichológia szakot, de már az egyetem alatt más fele vitt az utam: lettem televíziós műsorszerkesztő, újságíró, mert ezek jobban bizseregtettek akkor, aztán egy idő után már nem tudtam abban tovább kerekedni. Az önismeret oldaláról találtam vissza az eredeti szakmámhoz, az i-re a pontot pedig a Gyerekes gondolatok c. könyvem tette föl ( itt megrendelhető ), szerintem ott találtam meg azt a hangot, ami igazán én vagyok: a személyességet. A járványhelyzet elején indítottam a Lélekápolás koronavírus idején című blogomat ( szerk.megjegyzés: itt találod a linket), ott is azt osztom meg, hogy személyesen mikkel és hogyan birkózom.

Terápiás módszereid is szerteágazóak, mégis úttörőek abban az értelemben, hogy pont az ellentétjét csinálod annak, amit az egyetemen, pszichológián tanultál. Te hazaviszed, átengeded magadon a klienseid fájdalmát, félelmét. Mit tapasztaltál, ebbe mennyire tudnak az ügyfelek kapaszkodni, miben ad nekik támaszt a közös sorsvállalás?

Sajnos vagy szerencsére senkiét nem tudom hazavinni, csak azt, hogy engem hogy és hol érint a másik története. Valahogy olyan természetellenes volt nekem az, amit az egyetemen tanultam, hogy határoljam el magam teljes mértékban a klienseimtől vagy hogy heti egyszeri szupervízióba sűrítsem össze, hogy azok hogyan érintettek. Azt tapasztalom, hogy ha a legközelebbről tudom megnézni a kliensek által hozott témákat, tehát a legjobban átengedem magamon őket, akkor leszek ott a klienseknek a legtisztábban. Természetesen nem a közösen eltöltött időnk szól rólam, hanem a két találkozás közt végzem el ezt a belső munkát egyedül, olyankor használom az önismeret tisztító erejét. Nem viszem vissza nekik, hogy mire jutottam, csak egy letisztultabb, hitelesebb, önazonosabb énemet viszem vissza – eddig még erre senki nem panaszkodott.

Öt gyermek édesanyja vagy. Óriási feladat. Közben pedig élsz egy szakmai életet is, nem is akármilyet, több embert kívánót. Honnan ez erő?

Addig mentem, míg megkerestem azt a két dolgot, amire születtem – nem szerencse kérdése volt! Azt, hogy anyának jöttem evilágra, már pár évesen éreztem, a lélekápolásra hivatott énemet megtalálni évek munkája volt és nincs még pont a végén. Így mára már az egyikből a másikba járok töltekezni, sokat segít, hogy a munkám a hobbim is, ahogy ma már előfordul, hogy a gyerekkel levés pihentet – ez sem azért van, mert az én gyerekeim csöndben és mosolyogva ülnek a sarokban és enni is csak ritkán kérnek. ;) Magammal kell(ett) megdolgoznom ezekért.

Sok anya már két gyermek mellett is azt érzi, sok ez neki, mert a házimunka, a gyereknevelés kiveszi belőle az életerőt. Voltak hasonló kríziseid, vannak?

Hát még szép! Erről szól a könyvem is, arról az egyensúlyozó művészetről, amit mi, szülők csinálunk nap mint nap. Például, hogy ne menjünk messzire, napok óta a fejemben van, hogy válaszolok a kérdéseidre, de most pont nehezebb napokat éltünk, és nagyon helyt kellett állnom, odalépnem a gyerekeim mellé, amitől viszont nőtt bennem a halogatással járó rossz érzés, feszülés – ez egy apró példa, de sokszor ezekből az apróságokból adódik össze egy krízisem.

Véleményed szerint mit tehet meg önmagáért egy anya, egy nő, egy lány, hogy harmóniában éljen nőiességével, társadalmi elvárásokkal, családi mintákkal?

Szerintem mélyen belül mindenki ,,tudja”, hogy mire született. Azért raktam zárójelbe, hogy tudja, mert ez egy ösztönös tudás, ami leggyakrabban nem társul tudatossággal. Alapvetően mindenki képes önmaga lenni, csak mindannyiunknak nehezített a pálya, hogy hogyan halljuk meg, merre van az út. Ott van bennünk a segítség és állandóan súg is – csak nem hallgatunk befele eleget, vagy nem halljuk a zajban, vagy ha halljuk is, nem vesszük komolyan magunkat. Figyelek befele, súlyt adok a belső hangomnak és teszek magamért nap mint nap (mozgással és önismerettel) – nekem ez a három segít. Ez messze nem egoizmus, szerintem ettől leszek jobb feleség, anyuka és pszichológus is. Ha én föl tudom venni azt a puzzle-alakomat, amire születtem, ami igazán vagyok, akkor vágyik leginkább kapcsolódni velem a világ is.