Tanulok újra megszólalni
Más ez a mai reggel, mint az eddigiek. Pára lepi be az udvart, a kertet. Lefőzöm a kicsi, méregerős risrettót, úgy indulok papucsban a reggeli sétámra. Nincs menő gumicsizmám, a fekete lábbeli legalább annyira viccesen hat a csíkos pizsamanadrággal párosítva, mint a hozzá felkapott melegítőfelsővel. Elengedem. Belépni ebbe a párától misztikus birodalomba, az én titkos kertembe egy régi - új élmény. Már-már elfeledtem. Erre sem volt idő. Ezt például visszaadták az elmúlt hónapok. Az egy helyben ücsörgés és a "csak" levés csodáját is. A megfigyelését, a rácsodálkozásét, a döbbenetét. Azét, hogy majd egy dekádnyi idő elrepült úgy, hogy ez az egész végig itt volt, az enyém volt és mégsem. A nedves fű percek alatt átáztatja a zoknim, alatta a kötést is, amely a törött lábujjamat rögzíti. Igen, volt már ilyen. Leülök a kivágott diófánk törzséből emlékként itt fogott rönkre, nézek és hallgatok. Újratanultam ezt is. Énekesrigó, feketerigó, vadgalamb, veréb, fakopács, zöldike, cinke, rozsdafarkú, barázdabillegető,- sose vagyok egyedül. S hogy ne maradjon ki egy madár se, Tibi bácsi kakasa is jelzi, hogy lassan kinyit a bolt emberek! A fák kontúrjai elmosódnak ebben a reggeli varázslatban, mögöttük az eper, szedek egy marékkal, beviszem a reggelihez a családnak.
Elhalkultam az elmúlt hónapokban. Jól esett. Kisebb lett a világ, valahogy mégis több mindenre tudtam rácsodálkozni. Most újraalakul minden és én félelmemben két kézzel kapaszkodom abba, amit elszállni látok a reggeli párával. Pedig nem kellene. Meg kell tanulni újra beszélni, újra szólni, nem minden áron csendben maradni. Kimondani az elmúlt hónapok tapasztalásait. Azt, hogy mit szerettem, mit nem vagyok hajlandó elengedni és mi az, ami dühít. Mi az, amit nem hagyhatunk, nem engedhetünk a világnak, a társadalomnak, a politikának, munkaadóknak, az iskolarendszernek, a minket körülvevőknek. S tenni mindezt úgy, hogy az ember nem retteg attól, újra zajos lesz minden és zavarodottságában megint világgá megy, végleg elveszik. Megtanulni közben, s utána újra visszacsendesedni. Hallani a legszebb csendet, amely segít a legőszintébben megszólaltatni az igazság és a józan ész hangját, s amely már nem csak a reggeli kertben, hanem benne is ott van örökre.
