Kibillent középpont

"Családbörtön ablakában

Gyerekek a rácsok

Azokon át csak kis világ-

szeleteket látok

Egyszer innen megszököm majd

Éltet ez e jó hír

Még mielőtt felakaszt

az anyakezű hóhér."

Palya Bea

 

A közösségi oldalamon megosztottam néhány napja Palya Bea gondolatait az anyaságról, amelyben nyersen és vakmerően ír arról épp olyan napja van, amikor a pokolba kívánja a férjét, és nem akar a gyerekével sem lenni. Amikor a várandósága nehézségeivel küzd, és nem találja önmaga középpontját! Imádtam az írását, mert megtaláltam akkor ott magamat is benne, talán valami most a levegőben van, mert nem csupán én, sokan sokan vagyunk ebben az állapotban....

MERT NEM VAGYOK MINDIG ÖNFELEDTEN BOLDOG KISMAMA, ÉDESANYA, ÉLETTÁRS, LEÁNY, COACH!

Kibillentem én is: pedig már néha elhittem, hogy most már örökre meg tudom tartani a békémet. De nem, egyelőre még mindig halandó vagyok, és nem is meditálok, szóval veszett fejsze nyele van a kezemben!!!

S igen, amikor nem vagyok rendben nehezen viselem el az embereket. Mert ugye meggyőződésem, hogy ami bent az kint, és igenis mi vagyunk a felelősek a saját boldogságunkért. Az én helyzetemben sem a mással van a gond, hanem velem és ez még nehezebbé teszi a dolgokat.

Vissza visszatér az életembe a harmónia, de hosszabbak azok az időszakok, amikor szeretnék csak egyedül lenni, és senkivel és semmivel nem törődni. Türelemmel viselni a változásokat! AHA, itt a bibi, pontosabban a méhemben, mert a nagylányt oviba tehetem, a kedves meg tolerálja, ha lelépek, na de a kisfiam az még hozzám van a placentával fűzve, előle nem futhatok el! (Vicces is lenne, hogy futásnak erednék, mert kb.öt méter után összeesnék a fáradtságtól.)

A kicsi különben a legnehezebb leckéket adja,  mert a hét hónapunk alatt, amióta testet öltött, rengeteg szellemi munkára késztetett, önismeretre, átprogramozásra, elengedésre, holott én épp az ellenkezőjére vágytam idén! Talán nem véletlen ez az ellenállás bennem, mert nem tudok olyan gyorsan változni, ahogy ő növekszik.

Próbáltam téli álomra merülni, de nem lehetséges! Megtalálnak... (Talán mert nincs az a mennyiségű bespájzolható étel, amit a családom rövid időn belül ne falna fel, és akkor ne kezdene keresni!)

Kellene a béke, mondom magamnak, mert tudom abban van a harmónia.

Jól esne a "csak én vagyok" megélés.

S szeretném vissza a testem feletti ellenőrzést, vagy a hormonjaim feletti uralmat.
Keresem a káoszban magam, de mivel mindig változik minden, újra és újra, egyre nehezebb.

Így várakozom. Rá, a kisbabára. Tele sokszínű érzésekkel, állandó kiszámíthatatlan érzelmi világommal.

S szeretnék nem haragudni magamra, a kedvesemre, a világomra...legalább is ne túl gyakran!

U.I. Azt mondják aki kér, annak megadatik! A hetem nagyon úgy fest, hogy ez így is lesz! S karácsonyig ezerrel pörgök majd ( főleg a saját tengelyem körül). Leszek barátokkal, sorstársakkal, magam, megyek koncertre, feltöltődöm a kedvenc helyeimen.

Ahogy Palya Bea írta, úgy gondolom én is...Nem szabad csak arról írni, és közvetíteni csak és kizárólag azt, hogy majdnem rendben van minden, akkor amikor nincs. Nem is szabad így látni, mert ha épp a világ végére kívánkozunk önmagunk és mások elől, akkor sem történik semmi. Kismamaként sem!

Nem kell tragédiának történnie ahhoz, hogy szarul legyek, elég ha fáradt vagyok, vagy megbántanak apróságokkal. El kell fogadni a lent érzést is, és tudni, bízni abban, hogy ez is csak egy fázis...Én megtanulom kezelni, mert azért kaptam.