Mert Te folyton kibeszéled az életed!

Tegnap hírt kaptam arról, hogy a velem készített interjú, amely az Új Nőben jelent meg, s pontosabban Jankovic Nóra írónő, felvidékiként, díjra lett jelölve. 

"Várkert Bazár. Családbarát Médiáért-díjátadó gála.Iszonyatosan erős történetek íróit jutalmazták, családról, gyerek utáni vágyról, ragaszkodásról, közösség összefogásáról, élni akarásról... óriási gratula az összes jelöltnek. A felvidéki jelöltek: Beke Beáta egyik gömöri történetét, "Hogyan indítsunk gyereket öt euróból"c. írását jelölték a díjra.Bernadett Derzsiová egy olyan apával készített interjút az Új Nőnek, aki 9 évig harcolt a lányáért, Nóra Jankovic pedig a bakai Krisztina Mészárosval beszélgetett, a "Mert nőnek lenni jó" mozgalomról. Krisztina őszintén beszél meddőségről, sikertelen beültetési procedúráról, szeretői viszonyról, nem óvatoskodik és nem beszél mellé...(az otthoni lapok nem írtak a jelölésről, kár, nagy kár, hogy a magyarországi portálokról kell megtudni, hogy mi történik az otthoniakkal)." Durica Katarina

 

Egy csodálatos barátnőmmel egy hete beszélgettünk, és a téma a blogjaink voltak, és az amit ezeken a felületeken kimondunk, leírunk, elmesélünk. Életünk nagy vagy kisebb buktatói, pofonjaink, derűs és szomorú történeteink. Mindketten őszinték vagyunk, akkor is, ha épp a halandóságunkra mutatunk rá, vagy épp ennek köszönhetően főnixként szárnyalunk, mert megtanultunk valamit máshogy látni...

Nem azért tesszük ezt, mert sajnálatra vágyunk, hanem mert hisszük, ami velünk történik, az mással is megesik. S talán együtt, vagy a mi megoldásunkat olvasva erőt kaphatnak azok, akik épp egy lépéssel mögöttünk járnak. Ennyi....hiszünk az összetartozás gyógyító erejében.

De ha mindenki csak a saját szennyesével törődik, elrejti és úgy tesz, mintha tökéletes lenne az élete és a tettei, akkor az, aki épp küzd, nem talál menedéket, vigaszt, megértést.

Mindketten beszélgetésünk egy pontján éreztünk egyfajta szomorúságot: mert sokszor nehéz vállalni azt akik vagyunk, és még nehezebb, ha a velünk tartó személyek emiatt elítélnek a szókimondásért, sőt úgy látják, kiteregetjük a szennyest. Ha nincs támogatás onnan ahonnan a leginkább kellene...

Kati tegnap este egy hozzászólásban ezt írta: "Így újra olvasva is erős írás, annyira bátor vagy, hogy mindenről nyíltan mesélsz ..."

Éjjel merengtem, s a szobám falát bámulva összeraktam mitől volt nehéz a cikket vállalni, és miért bátorság a részemről.

Mindehhez, és mindenhez amit csinálok, csináltam és csinálni fogok a komfortzónám elhagyása kellett. Értitek, hogy enkem is nagyon kényelmes volt az addigi életem? Hogy én sem akartam, hogy az elvált mező jelölje a családi állapotomat a nyomtatványok kitöltésekor? Bárki is elgondolkodott azon, hogy a nagy "bátorságom" az egy tudatos ugrás volt a szakadékba, és mennyire fájt, hogy akitől azt vártam majd kinyitja az ejtőernyőt és magához húz zuhanás közben, irányt vált?

Kiléptem a biztonságot jelentő mindenkinek megfelel az életem szerepből, és mentem egy olyan úton, amely azt hozta, hogy amikor köszöntem, elfordultak az utcán?!

Tudtam mi vár rám.

Az igazság az, hogy egy ideig volt is erőm dacolni az áramlatokkal.

Aztán elfogyott az üzemanyag, s jött a valóság...buborékokkal teli jégpálya, ahol bárhova is léptem, repedt a jég, s én süllyedtem.

Ez abban a cikkben nincs...mert nem akarom, hogy sajnáljanak. Ennek oka a következő: Ez vagyok én, ez az én életem, ez az én tanulságom!

Mit kellene tagadnom?

Mit kellene rejtegetnem?

Miért kellene csendben ülnöm a sarokban és meghunyászkodva bocsánatot rebegni, újra és újra, életem végéig? Egyszer megtettem, mindazoknak kimondtam, akik ezt képesek voltak fogadni.

Fejet hajtottam a múlt előtt, s ma sem mesélem másképp, megszépítve, a saját felelősségem vállalom.

Szépíteni, cenzírázni kell? Kinek és minek hazudjam, hogy ez más volt? 

Ami a cikk után következett, azt sem meséltem. A volt férjem és családja szerint nem szállok le róla, minek ezt már felemlegetni, hagyjam békén...A volt férj három napig tépelődött rajta, hogy felhív és kioszt, de végül nem tette.

Ott, neki, ez még mindig fáj, mert van egy gyógyult seb, de a sebhely örök.

S én ezzel a tudattal is állok az olvasók előtt, hogy IGEN, ára volt mindennek, amit egykor megtettem.

Én bűnöm, én igen nagy bűnöm, hogy már nem ítélem el magam.

Nem akarok szenteltvízben megfürdeni, hogy áhítattal várjam a főbűn törlését. 

Végre!

Sok sok év után nem érzem azt, hogy lenne joga bárkinek ítélkezni felettem, mert már magamat sem pecsételem meg, sőt az elvált kifejezés sem bántó.

Szabad vagyok, itt és most. D.Katival erről már beszéltünk, és akkor is azt mondtam, hogy persze, hogy sokan ítélkeznek felettem is.

A mai napig, vannak kritikák, van, hogy más azt hiszi joga van eldönteni, mi a helyes és helytelen az életemben, mit érdemlek. 

De ez helytelen!

Próbálok ítélkezés nélkül élni, de nekem sem megy, tapasztalások ide vagy oda.

A Mert nőnek lenni jó ebből a hitemből épült, és Ivetának is hála, lett azzá, amit mindketten képviselünk. A sok frappáns lezárás helyett amelyek most eszembe jutottak, inkább csak azt írom, hogy tanulni kell és fejlődni. Emberileg leginkább.