A suszter maradjon a kaptafánál!

A mondás ebben az esetben igazolódik, hiszen Sárai Attila ott marad, és milyen jó teszi! Csodaszép és egyedi cipőket gyárt személyre, pontosabban lábra szabottan, mindezt Dunaszerdahelyen.

 Néhány hete fedeztem fel egy kézműveseket bemutató csoportban Sárai Attila nevét. Megkeresésemre pozitívan reagált, így ellátogattam a cipészhez. A találkozásunk több szempontból is tanulságos volt, mert betekinthettem a kulisszák mögé, Attila megmutatta melyik gép mire való, honnan került hozzájuk, hány éve működnek. Ilyen kincse például a Singer varrógépe is, amely már közel száz esztendős. De van, amelyiket a szlovén határról szerezte, hozta haza, szóval mind nagy becsben vannak tartva, mert ritkaságnak számítanak.

 A Sárai család cipészete már több évtizede működik Dunaszerdahelyen. Attila édesapja és édesanyja az egykori dunaszerdahelyi cipőüzemben is dolgozott, később önálló vállalkozásba kezdtek, amelybe aktívan besegített Attila is. A fiatalember azonban a cipőkészítést nemcsak édesapjától tanulta, hiszen Komáromba is ellátogatott, hogy az idős cipésztől, Csonka Zsigmondtól, lesse el a minőséges lábbelik alkotási fázisait. ,,Jelenleg a saját márkámmal ellátott cipők felső részét én, míg a talp, vagyis az alsó részét édesapám csinálja. Közös munka ez is."

A műhelyben gyorsan telnek a percek beszélgetésünk közben, apuka is végig velünk van, bólogat, néha kiegészíti a fia szavait. Attila megmutatja a kaptafáit, amelyek egy részét még édesapjától örökölt, másokat Pápáról hozzák, vagy Lengyelországból rendelik.

Hogy készül a Sárai cipő?

„Először lemérjük és körülrajzoljuk a vásárló lábát. Elbeszélgetek a megrendelővel arról, hogy milyen cipőt szeretne, kiválasztja a bőrt, és a lábbeli díszítését. Ezután papírra vetem a terveket a méretekkel és kezdődhet a szabás. A papír mintát rárajzolom a bőrre és kiszabom.” Ilyen mintából már halmok állnak a polcon, de Attila egy ideig tartogatja őket. Ezután a bőr mehet a kaptafára, egy nap után kerül rá a ráma, a talp és a sarok. Meghatározza a munkájukat a minőség, akár a bőr, akár az egyes alkotórészeket tekintve.

Miközben csodálom a segédeszközöket szóba kerül a mesterség becsülete és az, hogy a cipők árát mi határozza meg. Talán mondanom sem kell, hogy egy bőrcipőnek az alapanyag szükségelete is megszabja az árát, és a belé fektetett munka sem kevés. Így biztosan nem adható a kínai lábbelik áráért. De hogy konkrét is legyek: női őszi cipők hatvan euróért kaphatóak, a férfi félcipők pedig százasért.

Attila szerint viszont az ő cipői húsz év múlva is használható lábbelik lesznek, nem úgy, mint azok a topánok, amelyek ma nagyon trendinek és drágának számítanak, mégsem megfelelő minőségűek. 

Régen, mondja Attila, az emberek tudták, hogy a cipőre várni kell, ma mindent rögtön akarnak. Pedig a bőrnek idő kell, de megéri kivárni a két hetes munkaidőt.

Miután eljövök tőlük elgondolkodom. Eszembe jut, hogy mekkora pazarlás az olcsó, egy-két szezon után eldobható cipőket megvásárolni, hiszen egyrészt a környezettudatosság jegyében a kevesebb több elvében hiszek, másrészt mennyivel olcsóbbra jön ki, ha egy jó, kényelmes, divatos, minőségi cipőbe fektetünk, a sok eldobásra ítélt lábbeli helyett.

Tudatosítani kell, hogy a cipészet, mint mesterség valamikor is keresett, fontos szakma volt. Ma belőlük is kevés van. Aki megtanult cipőt készíteni sem átlag emberek pénztárcájához mérten dolgozik, hanem a jól fizető vásárlóknak. Tehát Attila ebben is más utat választott, szerencsére. Ráadásul egy csallóközi kisvállalkozót támogatunk azzal, hogy megvásároljuk a termékét!

Látogassátok meg őt, álmodjatok egy szép lábbelit magatoknak és bízzátok rá a megvalósítást!

Szerk.megjegyzés: Nem fizetett reklám, csak egy vélemény!