Ami az akaratomtól független!

Április vége van. Az erkélyemmel szemben két akácfa áll. Bennük gyönyörködöm március elejétől, ahogy az első erősebb napsugár kicsalogat egy pohár borral a kezemben, vagy akár már az első hópihék szállingózásakor, január elején. Csendben szemtanúi az életünknek az ,,agácik", ahogy nagypapa nevezte őket.

 Ott azon a kis erkélyen nézem a naplementét nyáron, onnan integetek anyukáméknak, akik udvarára tisztán rálátok. Ott gondolkodom röpke magányos percekben, ott beszélgetek a hozzám érkezőkkel és a balkonon gyújtok rá néha egy szál cigire, amikor elfáradok és menekülhetnékem van a diszciplinált magatartásból egy sokkal lázadóbba.

 A rügyfakadás már javában zajlott tavasszal, de az előttem egyenesedő akácok ignorálták a rendet. Kopár volt mindkettő. A tél szürkesége mintha örökre rajtuk ragadt volna. Néha az az érzésem, szólítgatnak, mesélnek, gondolatokat ébresztenek. Máskor pedig érzéketlenül semlegesek, némák.

Ez a két fa még tisztes távolságból is egyértelműen egymáshoz tartozik. Más, szeszélyes mindkettő, mégis azonos típus, önkényes fajták, pici szúrós tüskékkel, de a viráguk, azok illata, a belőlük nyert eleség laktató, pótolhatatlan értéke a természetnek.

Ebben a várakozásban telnek napjaim. A rügyek megjelenéséért, a sértődött ellenállás feloldásáért járok ki naponta az erkélyre, a fákhoz. 

Az akácok nem az enyémek. Ahogy a naplemente sem, sőt, a társ sem, akivel mindezekben osztozva élem a napokat! Egyik kísérőm sem a tulajdonom. Csak az élmények lehetnek az enyémek, és azon belül is megválaszthatom, mit éltetek magamban tovább közülük. Emlékeztetem a tudatom, hogy mit tartson élénknek a megannyi esemény, szó, érzés, gondolat folyamatában. 

Tegnap megmakacsoltam magam és már nem mentem reggel üdvözölni az akácokat. Úgy döntöttem, ha ők nem nyitnak a természeti rend hatására, ha nem hallják meg a megújulás csalogatását, én is ellenállok. Majd ha zöldülni kezdenek...(Mert én már azt akarom, unom a várakozást, a fejlődésre vágyom. De ezek stagnálnak! Hát milyen kísérők? Mire motiválnak, ha nem képesek fejlődni? )

Így bár otthon voltam, nem láttam őket, nem kértem némán, hogy induljanak már a fejlődésben. Csak hagytam. Először rátartiságból, mert ellenálltak az erőmnek, az akaratomnak, a szép szavaimnak és csak dühömben engedtem.

Aztán szelíden rájuk bíztam: elmondtam nekik, majd akkor, amikor az nekik jó, lesznek újra zöldek, üdék, élettel teliek. Megvárom. Hisz így is tartanak nekünk árnyékot. Ám azért kértem őket, mégis hozzanak egy kis virágot, mert azzal odacsalogatják hozzám a méheket, amelyek szárnyaikkal pont olyan dallamot játszanak, amelyet méhész nagyapámmal a hosszú közös nyarak alatt hallgattunk. Olyankor rá gondolva éltetni kezdem az emlékét, az pedig olyan mélyen átjáró élmény.

Ma reggel egy, a fán gyakran elidőző kismadár csivitelése az ablakhoz csalogatott. Kora reggel, mikor még a két gyerekem az ágyban pihent,a kedvesem pedig korán útjára indult, egy éles madárhangra lettem figyelmes. Egyedül voltam. Nagy békében. A terv az volt, hogy még pizsiben olvasgatok, haladok a kisregénnyel, amit erre a hétre terveztem elolvasni (szabad perceim kitöltése gyanánt). De nem hagyta! Csak kiabált nekem az a törékeny test!

Gondoltam, csak meglesem én ezt a hangoskodót és az ajtóhoz léptem. Ott volt. Kinyitottam az ajtót. A levegő lezsibbasztotta az orrom, de a téli, fagyos levegővel ellentétben, most tele van illattal a beszívott levegő, amit csak később tudatosítok, amikor már szokom a csípős hidegét.

Ma reggel csak álltam a kis erkélyemen és átjárt valami. Valamiféle tompa öröme a létezésnek.

Talán az élet maga. Az akácokon gyenge rügyek hajtottak. Még alig láthatóak, de elindultak. Nem miattam. Önmaguk miatt.