Sisi meghalt - gyászolnak a gyerekek

Három napja eltemettük a kutyánkat, Sisit. Két hónapra kaptuk őt a sorstól. A férjem mérges volt rám, amiért  idehoztam a két gyerekkel együtt egy halálra ítélt, beteg kutyát és most itt van, sír mindenki, mert meghalt. Én mégsem bántam meg. Álltam a sírja felett, könnyes szemmel egy szál rózsát raktam a kis testére és a szeretet volt az egyetlen dolog, amit érezni tudtam. Semmi más.

Sis egy pici, spicckeverék volt, rókakutyának hívta mindenki, mert úgy nézett ki, mint egy kis vörös róka. A nyár elején az öcsém találta az út szélén fekve  sérülten. A kutyus leesett a két hátsó lábáról, húzta azokat, a gázolásos baleset következtében kiugrott a gerince. Amikor először megláttam a gyerekekkel, tudtam, hogy haza fogom hozni átmeneti otthonából. Tudtam, hogy nehéz lesz, mert vizelet és széklettartási gondjai vannak, vékony, retteg még a hirtelen mozdulattól is, de abban a pillanatban, hogy belenéztem a szemébe, ezek már nem számítottak, hittem abban, hogy gondoskodással és sok szeretettel szinte minden gyógyítható.

 

 

 

Sisi napok alatt kinyílt az otthonunkban. Az állapota sokat javult, volt hogy már lábra tudott állni és úgy futott. Ügyes jelzőkutya volt, sokat evett, egyre szebb lett, de ami a legfontosabb, imádott minket. Gyakran nézegettem, csak úgy. Annyira szép és kedves volt, jó volt csak csodálni és némán szeretni. A gyerekek is imádták, kicsi volt, könnyű volt vele játszani és persze hagyta is, hálás volt minden érintésért.

Aztán pár napja egyre többször húzta újra a lábát, kedden pedig már arra értünk haza, hogy fekszik. Betegen. Hiába az állatorvos, gyógyszerek, Sisit a sérülése vitte el.

Másnap, ahogy hazaértem  a gyerekekkel, rögtön keresni kezdtük a kutyust. Nem volt a helyén. Majd nagy sikítás és ahogy futottam előre, már tudtam, hogy baj van. A három gyerek egy bokor alatt megtalálta a halott kiskutyát. Órákig sírtak, vígasztalhatatlanok voltak, sosem találkoztak még az elmúlás és a veszteség ilyen formájával. Van vigasztalás, megnyugvás, amikor a kis kedvenced a lábaid előtt fekszik holtan?  Talán nincs, sosem lesz, mert trauma marad a pillanat, amikor megtaláltad. De a léleknek igenis kell a megnyugvás és csak attól félünk, az zaklat fel minket újra és újra, amire nem kapunk igazi  magyarázatot és választ.

Némán folytak a könnyeim, ahogy néztem Sisit és öleltem a három síró gyereket. De ott is és azóta is csak hálát és szeretetet tudok érezni, amiért ő volt nekünk. S ott, abban a pillanatban a gyerekeknek is ezt mondam vigasztalásul.  Örülök, hogy ha csak ilyen rövid időre is, de Sisi a kutyám lehetett. Hálás vagyok, amiért szerethettem és szeretett. És ami a legfontosabb: Sisi úgy ment el, hogy boldog volt.  Egy gazdátlan, csavargó, majd elütött és az út szélén haldokló, mindenkitől rettegő beteg kiskutya kapott még két hónapra egy családot, sok simogatást, finom falatokat, szeretetet.  Örülni kell annak, hogy így ment el, mégha szívet tépő is az elmúlással való találkozás, a veszteség. S hálásnak, büszkének kell lennünk magunkra, hogy elég bátrak voltunk egy beteg kiskutyát felvállalni, s ha csak egy ilyen rövid időre is, de megszépíteni az életét.

Sisi halála is egy tanítás. Persze mondhatja bárki, hogy már túlzás az ilyesfajta mindenben a pozitívat keresés, de én nem így gondolom. Tény, hogy meghalt. Tény, hogy hiányzik. Tény, hogy fáj a veszteség. De nem erre fogunk emlékezni, ha rá gondolunk. Nem ezt adta nekünk az élete során, s igen, még a halálával is kaptunk. Szeretetet, hálát és annak felismerését, hogy segíteni igen is kell és néha olyan helyzetben is, amikor könnyebb és kényelmesebb lenne továbbmenni. 

Most még inkább figyelünk egymásra. Kell beszélni a veszteségről, az érzésekről. Gyászolnak a gyerekek, de ez a gyász már nem csak a veszteségről szól, hanem  tanítás is egyben arra, hogyan emlékezzünk a szépre, az egyedire. Hogyan tanuljuk meg megérteni, kimondani, mit kaptunk ahelyett, hogy csak a veszteséget élnénk meg.

Noémi azt mondta, ne beszéljünk róla, mert elment. Elmagyaráztam neki, hogy akit egyszer szerettünk, része volt az életünknek, itt marad a szívünkben, az emlékeinkben.  Nincs olyan, hogy jön, megy, törlés. Az érzések és a megélt pillanatok itt maradnak. S ez ebben az egész, egyébbként nehéz helyzetben a szép: ilyen dolgokra tanít engem és a gyerekeimet.

Két napja , ahogy a garázs felé siettem  a reggeli rohanásban, a mogyorófa alatt valami fehéret láttam Sisi sírján.  Egy rajz volt Noémitől. Ő így gyászol. Minden nap rajzol neki valamit és a sírjára teszi. Nehéz volt továbbmenni, belefutni a következő őrült  napba egy ilyen pillanatban rekedve.

De az élet megy tovább.  Van hogy elvesz tőlünk dolgokat, személyeket, egy házi kedvencet. Meg kell tanulni  a megélt szép dolgokat odapakolni arra a bizonyos mérlegre, mert akkor igen is meglátjuk, mennyivel több  mindent  kaptunk egy kapcsolattól, személytől, mint amekkora a valódi  veszteségünk. Persze vannak sokkal nagyobb traumák is, amelyek után a feldolgozás folyamata  is sokkal hosszabb. Szülőként azonban az is a feladatunk, hogy ezekre a dolgokra  megtanítsuk a gyerekeinket. Nem foghatjuk be a szemüket, ahányszor egy nem kívánt helyzet adódik. Meg kell tanítanunk velük helyesen megélni a gyászt, mert sajnos ez is az élet része.

Szóval Sisi, bár kutya vagy és nem olvasol, főleg nem blogokat, de köszönjük, hogy voltál! Megtisztelő, hogy életed utolsó hónapjaira minket választottál családodnak, bíztál és hittél a szeretetünkben. Mi általad is, a búcsúd által is többek lettünk! Szerettünk, szeretünk. ♥