Ármin születése - egy koramami őszinte vallomása
November 17-e közeledtével ihletet kaptam az írásra. Ez a nap a Koraszülöttek Világnapja. Sok, nagyon sok írást olvastam koramamiktól (értsd koraszülött babák anyukái). Mindegyik nagyon megható volt, a legtöbbet egyfajta panasz, segélykérés, vagy együttérzésre vágyás hatotta át.
Én most mégsem azt szeretném leírni, mennyire más, mennyivel nehezebb az élet egy koraszülöttel.
Az én írásomban ezt ne keressétek, legyen ez egyfajta vallomás, érzések, gondolatok megvallása, amelyek évek óta nyomasztanak …
Nekem is van összehasonlítási alapom, van egy csodaszép lányunk, aki úgy fejlődik, ahogy az meg van írva. Aki mindent pontosan úgy és akkor tanult meg, ahogy azt a babáktól ,,elvárjuk”, aki 2 nap alatt szokott le a pelusról és Ő közölte velem azt is, hogy immár abba hagyja a szopizást. Aki könnyen tanulja a verseket, és bármiről el lehet vele beszélgetni.
Elég önző ember vagyok … Hajlamos vagyok sok helyzetben magamat sajnálni elsősorban, még ha nem is én vagyok az ,,elszenvedő” … Így volt ez Ármin születésénél is, ami 2016.02.17 helyett 2015.12.18 lett.
Természetesen az első 48 órát végig rettegtem, mert azt mondták, ilyenkor van a legnagyobb esélye egy (vagy több) agyvérzésnek. Ólomcipőben járt az idő, a másodperc mutató lusta kattogása uralta a félhomályt, hideg volt kinn, de benn is, bennem is. Nem dobogott többet két szív a testemben, az az egy is, ami megmaradt, zakatolt, sokszorosan lekörözte a másodpercmutatót … Aztán túl voltunk a kritikus 48 órán … Majd az első egy héten, majd a Karácsonyon, én túl voltam egy vesemedence gyulladáson is, és eljött az idő, hogy Ármin után menjek a kórházba.
Az ELVÁRÁSOK alapján minden adott volt ahhoz, hogy 5 nap alatt megtanuljon egyedül enni, a súlya rendben volt és naponta hízott – ezek a hazaengedés kritériumai. Nem ment. Eltelt az 5 nap, ott voltunk, ahol akkor, amikor bementem … Nem szépítem, haragudtam rá! Haragudtam arra, hogy ha az orvos azt mondja 5 nap alatt meg lehet ezt tanulni, neki miért nem megy?! Miért csinálja ezt velem? Miért nem lehettem ott Jázmin első óvodás fellépésén, amikor megígértem neki, hogy az első sorból nézem majd az angyaltáncát? Majd eltelt még 5 nap, majd még sokszor 5, és még semmi jele nem volt fejlődésnek. Miért? Miért nem lehetek otthon Jázmin születésnapján sem? MIATTA(D)! Összetörted az elképzeléseinket … Az én elképzelésemet egy kerek családról, ahol mindenki egészséges és boldog, ahol teljesség van, ahol párban vagyunk, ahol nincs szorongás, félelem, kétségbeesés, rettegés a holnapoktól, a mától a következő sikertelen etetéstől. Rettegés a mindentől, attól, milyen lesz az életünk ez után. EZ után? Mi az az EZ és mikor lesz vége?
Kérdések kavarogtak a fejemben szüntelen, négy fal közé zárva egyedül a gondolataimmal, amelyek aláfestéseként a pulzoximéter Ármin szívhangját és oxigénszintjét tolmácsolta nekem minden pillanatban. Őrjítő érzés volt.
A családom, főként a férjem tartotta bennem a lelket és a hitet, naponta szajkózták, hogy türelemmel kell lennem és nem kell sehova sietnem, Jázmin jó kezekben, Ármint támogassam. Teljes mértékben elutasítottam, hogy a lányom jó kezekben van, holott úgy volt, de én akkor azt gondoltam csak, hogy egy gyereknek az anyja mellett a helye, és ez most megbomlott, hogy leszünk így négyen egyek, ha kétfelé vagyunk szakítva?!?
Aztán egy nap a férjem minden tiltakozásom ellenére elhozta utánam Jázmint. Leírhatatlan érzés volt, és most is könnyben a szemem. Akkor és ott megtört a jég, az én okos kislányom bölcsebben viselkedett, mint én. Megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett, sőt, inkább a lelkembe, és azt mondta: ,,Anya, figyelj rám! Én tudom, hogy szeretsz engem, úgyhogy kérlek, ne sírj, tanítsd meg SZÉPEN Ármint enni és aztán gyertek haza!”
SZÉPEN tanítsam meg enni, ne haraggal, ne szigorral, ne dühvel, türelemmel, szeretettel. A búcsúzásunk után szó szerint rohantam a szobámba, magamhoz öleltem a 2,5 kilós majd’ két hónapos gyerekemet, és órákig zokogtam és kértem a bocsánatát. Akkor lettem Ármin anyukája igazán …
3 nap múlva otthon voltunk.
