Csatlakozásra várva

Krisztina mai bejegyzésében megemlített engem és a lányaimat egy gondolat erejéig, mikor a kórházban a színtelen, kiszürkült,  elhagyott babáról mesélt. 

 

Két ilyen csöppséget már én is kaptam  a sorstól mint örökbefogadó szülő, s aki ismer, tudja, hogy sosem gondoltam rájuk így, elhagyott gyerekekként. 

 

Mindig igyekeztem úgy felfogni a köztes időt, mint egy átszállást a hazafelé vezető  úton. Várnunk kellett egymásra, ott a peron széli padon ülve,  talán kicsit tényleg megszürkülve, hiszen mi akkor még nem szerethettük úgy egymást, mint ti. Mi csak megszülettünk. A lányok a semmibe, én pedig mint anyjuk azután, hogy először megláthattam őket. Nem volt közös a születésélményünk, de én valahogy  sohasem oldottam ezt, hiszen már régóta  itt vagyunk egymásnak, előttünk az élet, őszintébben mint mi,  nem hiszem, hogy szerethetik egymást emberek, akkor meg???

 

Akkor meg ... hát mégis van akkor meg!

 Hiszen volt "előéletünk" az egymásra találás előtt, ültünk más vonatokon  még akkor is, ha mind egymás felé tartottunk.  Hogy jöttem én a képbe, ha őszintén kimondjuk a dolgokat?  Úgy, hogy a megérkezésük pillanatában őket bizony nem várták! Leszálltak a vonatról  arra a bizonyos peronra, ahol akkor  senki sem állt ölelő, védő karokkal.

A mi későbbi találkozásunkat mi előzte meg az én életemben? A vágyakozás utánuk. És az övékben? Az elhagyás!  

 

Hiszem, hogy a szeretet mindenért kárpótol és minden sebet begyógyít, de attól a heg még ott van és talán mindig is ott lesz.  S lehetek én  akármennyire  kemény, az, akire okkal pakolnak, mert  elbír minden terhet, ezt a pakkot mégsem  nekem kell cipelnem. Nem cipelhetem, mert egyszer nekik kell majd a súlyos  csomag ismeretlen  tartalmát  feldolgozniuk. Addig pedig mi marad? A düh.

 

Az egyik lányomban mindig is sok volt a harag.  

Dühös  a világra,  az emberekre,  rám is,  ha olyanja van.

Sokat gondolkodtam azon, honnét ered mindez?  Mit rontottunk el? Mit nem dolgoztunk fel? Mi maradt kimondatlan? A mi közös dolgaink tekintetében semmi, de az ő  tarisznyájába nem csak mi pakoltunk. Ő már egyszer nem kellett. Ő úgy érkezett meg, hogy nem várták. Neki tényleg van oka és joga haragudni, dühösnek lennni. Nekem, mint örökbefogadó szülőnek  ezeket a dolgokat nagyon nehéz kimondanom, más vétke miatt vezekelnem, mégis tudom, hogy egyszer  ennek az egésznek bizony  robbannia kell még akkor is, ha a mi közös életünkben nem is lesz  valódi, a folyamatot elindító katalizátor.

 

S igen,   amikor felszakad az ősi, vele született harag, akkor vele együtt kell majd mindezt nekem is megélnem. Nekem is fog fájni, rajtam is fog csattanni.

Mégis készen kell állnom, ha eljön a pillanat! Ott kell lennem!  Fognom kell,  ha elesik,  vigasztalnom, ha sír, vagy éppen azt mondanom,  sírj csak bátran!  Ordíts bele a világba, neked szabad, én  is ezt tenném a helyedben! Bármennyire is fáj, meg kell élned ezt a pillanatot mindenestül!

 

 Aztán ölelj meg szorosan,  hajtsd ide a fejed, nyugodj meg, hagyd, hogy megtöröljem a szemed, megsímogassam a hajad és doboghasson érted továbbra is a szívem! 

 

Nekem mindenestül kellettél akkor, amikor  megláttalak  azon a bizonyos peronon, ahol te is szürkébb lehettél, mint mások és talán én is, de mitől lehetne boldog színe az embernek, ha még nem érezte, milyen  is  őszintén  ölelő karok oltalmába megérkezni egy hosszabbra sikerült vonatút végén.

 

Most végre mi is egymásba kapaszkodva állhatunk itt.   Megérkeztünk.
Gyere, gyertek, menjünk haza végre!