Most jó, így jó

Hajnali három óra van. Ébren vagyok már, de szokásomtól eltérően nem ugrottam ki azonnal az ágyból, maradtam még egy kicsit. A szobában apró pici fények jelzik, hogy különös időszak ez. A sarokban egy szerény kis műfenyő áll, amelyet a kislányom díszített fel két hete, hogy meglepetést okozzon nekem. Sikerült és cseppet sem bántam. Noémitől sokszor kapok olyan dolgokat, amelyekre igazán vágyom és ő ezeket mindig megérzi.

A bejárati ajtó előtt is égve hagytam a rénszarvasszán dekorációt, a fénye bevilágítja az udvar egy részét, a szobám ablakából is jól látom. Néha hagyom, hogy legyőzzem magamban a racionalitást. Pedig tisztában vagyok vele, hogy ez felesleges energiapazarlás, s aki ismer tudja, hogy a mindennapokban én is ezeket az elveket vallom. Most mégis hagytam mindent tündökölni. Nincsenek ésszerű miértek, talán csak annyi, hogy úgy kell nekem most ez az ádventi ragyogás, mint a levegő, s egy kicsit azért  is, hogy az év további részében én ragyoghassak, vihessek fényt mások életébe, legyen miből táplálkoznom, erőt és fényt gyűjtenem.

 

A jobbomon itt szuszog egy kis göndör angyalka. Az apja megbetegedett, karanténba vonult, s ő azonnal lecsapott a helyére. Jött boldogan, pizsama helyett egy pörgős nyári ruhában, mezítláb, kócosan, hóna alatt az egy méteres ikeás plüsscápájával. Fejére egy hatalmas hófehér fülmelegítőt biggyesztett, ez a pizsama anya, mondta, mikor beugrott az ágyba. Nevettem, mert tudtam, azért vette fel, hogy ne kelljen meghallania, ha a helyére akarom küldeni.

Nem akartam. Szeretem, ha itt van. Egyike azoknak a dolgoknak, amelyeken nem kell gondolkodni, csak tudomásul venni, érezni, elfogadni, belélegezni a szeretetet, az engergiát, s cserébe a világ legnagyobb természetességével viszonozni azzokat ugyanúgy. Hallgatni a szuszogást, nézni, ahogy lélegzik, álmodik, lerúgja a takarót, visszailleszti a fehér fülmelegítőt, öleli Cápit, a másik kezével keresi az én kezem, s közben mosolyog álmában. Hálás vagyok azért, hogy vannak ilyen élményeim, jut efajta csoda is nekem.

38 éves múltam. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az élet. Soha nem gondoltam, hogy ennyi idősen ennyire keveset fogok tudni a világról. Tizenévesen még megyünk bele az életbe, néha félszegen, de közben mégis kíváncsian. Huszonévesen nincs tétje a próbálkozásnak, megismerni akarjuk a világot, s gyakran el is hisszük, hogy mindent meg is lehet, végtelen kaland az egész.

Aztán a harmincon túl már áthelyeződnek a súlypontok. Vágyunk a  családra,  egy kis megnyugvásra, valami konstansra, kezdünk egyre tudatosabbak lenni, de még mindig ezer dolog belefér az életünkbe, s talán bele is kell férnie.

S itt van ez a kor, valahol a negyedik X előszobájában, amikor hirtelen minden bizonytalanná válik. Amikor rádöbbenünk, hogy az igazi feladat nem a világ, hanem saját magunk megismerése, mert ez a filter, ez az ízlelés, ez a szaglás, a látás. Ha ezt nem sikerül, semmit sem ismertünk igazán. Ha magunkat nem értjük, ezt az egész pörgő, csillogó, csalogató és szédítő világot sem fogjuk.

Én is így vagyok ezzel. Tanulom magam. Figyelem. Ok okozat, miértek, ezértek, felszakadó sebek, gyógyító elixír, könnyek és őket felitató zsebkendő. Mind én vagyok. Semmit se tudok a világról, de már nem ijeszt meg ez a felismerés mert tudom, azt jelzi, hogy egy fokkal bölcsebb vagyok, mint amilyen tegnap voltam, s nekem ez a lépték is éppen elég már. Felismerem, hogy van számomra is lehetetlen. S azt is, hogy így is lehetek  boldog  ember.

Újraépítem magam, de kicsit másként, mint apukám a házakat. Az én falaim már állnak, s én nem rombolok. Vizsgálom őket, hogy megértsem, miért lett ez az erőd ilyen, amilyen. Mi minden alapozta, mennyi benne a félelem, a fájdalom, a generációk óta fokozatosan lerakódott, szemnek nem látható, a statikát mégis erősen befolyásoló alapanyag. Miért vastagabb itt vagy ott egy egy fal, pillér, s miért omlik le néha egy másik. Hatalmas feladat, de mégsem bánom, mert közelebb kerülök általa magamhoz, az őseimhez. Nincs kinek reklamálni, ha hibát találok és most már nem is igazán akarok. Nincs vissza a feladónak, a garancia is rég lejárt már. S mondjuk ki, semmin se változtatna, ha bárkinek a képébe vághatnám, hogy ezt bizony jobban is fel lehetett volna építeni. Sokkal fontosabb megismernem, ki vagyok, s elfogadnom azt, hogy erre az életre ez adatott. Ez az erőd én vagyok. Ezt kell szeretnem, otthonossá tennem, belaknom. Nincs vissza, csak előre, de úgy, hogy tudom, mit és miért hagytam magam után, s mi tett azzá, aki ma vagyok, s aki holnap leszek. 

Ádvent második hetében, hajnalok hajnalán, apró fényeket csodálva, múltam tégladarabjait vizsgálva, s a jövő apró  kezét szorongatva ez a „MOST JÓ, ÍGY JÓ “ érzés  válik számomra az eddig megélt  harmincnyolc évem legszebb karácsonyi ajándékává. Minden nyugodt. Minden én vagyok. Köszönöm az életem!