Példaképeim egyike

Három éve áll a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának élén, dékánként. Mi, Szlovákiában élő és tevékenykedő magyar nők Bárczi Zsófiát mégis inkább a tudományos, irodalmi munkássága kapcsán ismerhetjük, pedig kiemelten figyelhetnénk rá, akár példaképként is, hiszen anyaként, feleségként funkcionál ebben a komoly pozícióban. Hogy miért emelem őt példaképeim közé, milyen ember, hogyan tud működni, milyen a jelleme, a következő beszélgetésben kiderül!

 

Ez a munka, ez a vezetői pozíció, amelyet három éve magadra vállaltál, mit okoz egy családanya életében?

-Az én gyermekem 16 éves most, önálló személyiség. Az igazság az, hogy dékánhelyettesként sem dolgoztam kevesebbet mint most, így a családom hozzá van szokva, hogy folyamatosan csinálok valamit. Én úgy tudom megoldani ezt, hogy az életem egyes szakaszaiban bizonyos szerepeim előtérbe kerülnek, míg mások marginalizálódnak. Nem tűnnek el teljesen, mégis, adott időszakokban kevésbé lényegesek. Nagyon erősen tudok hierarchizálni, például a háztartás vagy főzés kapcsán is így vagyok. Tudatosítom, mi miért van. Néha rendkívül elégedetten hátra tudunk dőlni a férjemmel együtt a rendetlen lakásban vasárnap, egy intenzíven végigdolgozott hét után, és nem érezzük szükségét, hogy a néhány szabad óránkat háztartási tennivalókkal töltsük ki. Valamelyikünket aztán egy ponton túl elkezdi zavarni, és találunk erre is időt. Különben próbáljuk szétosztani a feladatokat, a férjem is nagyon elfoglalt, így sokszor a lányom segít.

Mennyire volt tudatos nálad a karrierépítés? Az anyasági szabadságod után intézményi elvárás volt, hogy fejleszd tovább magad, képzett oktatóra volt szükség. Mennyire tudtad merre tartasz?

-Megfelelési kényszer irányított az elején, de aztán tudatossá vált. Később szelektálva döntöttem szakmai kihívások terén is.

Most a prózaírásra gondolsz?

-Igen, arra is. Ennyire élesen az elmúlt két évben alakult így. Hiszen most teljes mértékben kitölti valami más tevékenység a mindennapjaimat. De ez így nem egy fájdalmas folyamat, nem az történik, hogy akaratom ellenére félre kell tennem az írást, inkább a késztetés nincs meg most bennem. Viszont a régi elbeszéléseim éppen most jelennek meg kötetben, Bolemant Lillának köszönhetően, aki rávett, hogy gyűjtsem össze őket. Szóval mindenek ellenére, az irodalom sem került teljesen mellékvágányra az életemben.

Ha visszakanyarunk ahhoz a Bárczi Zsófiához, aki még nem dékán, hanem aki aktívan írt, ő hogyan dolgozott, alkotott? Az utolsó litera.hu-n megjelent írásod miatt is kérdezem ezt, mert az a munka inkább tűnt benyomásokból keletkezett jegyzetnek, ám nagyon szépen kirajzolódik belőle a személyiséged egy-egy jellemvonása. Például a maximalizmusod, hogy a veled készített rádiós beszélgetés után azon morfondíroztál, hogy egy kérdésre nem megfelelő választ adtál.

-Az egyik énem az, aki a határidő szorításában dolgozik, függetlenül a benyomásaimtól, és a másik az, amely kihasználja azokat a pillanatokat, amikor nagyon spontán tud lenni.

A látható vagy olvasható maximalizmusom (?) abból ered, hogy gyakran vagyok nyomás alatt, és nem mindegy, hogy mit mondok, hogyan teljesítek az élet különböző helyzeteiben. Valószínűleg ezért alakult ki az erős kritikus látásmódom magammal szemben is. Ráadásul, ha valaki mástól elvárok valamit, akkkor előtte magamtól is el kell várnom ugyanazt, vagy többet. Ezért fontos, hogy a saját hibáimat lássam, mert akkor fejlődni is tudok. Legalábbis ezt remélem.

Mennyire emésztenek az esetleges hibák, fennakadások?

-Attól függ, hogy milyenek a következményeik. Ha csak elégedetlen vagyok önmagammal, azon hamar túlteszem magam, de ha rajtam múlik valamilyen ügy kimenetele, és nem sikerül, azt komoly fiaskónak élem meg.

Itt vagy Nyitrán, egy olyan közegben, ahol még tíz éve a kisebbségi nyelv használói gyakran érezték a megkülönböztetést, egy komoly vezetői pozícióban, magyar nőként és még mindig egész fiatalon. Mit élsz meg a legnehezebb feladatnak a munkádban?

-A karon van két olyan tanulmányi programunk is, amelyek szlovák nyelven is futnak, így vannak szlovák munkatársaink is. Én úgy érzem, hogy ők is értik és értékelik ezt a kétnyelvű környezetet, amelyben vagyunk. Ez most már egy teljesen más egyetem, mint amire Te, ti emlékeztek. A jelenlegi rektor nagyon nyitott és segítőkész. A kart nem a nyelve szerint rangsorolják, hanem a teljesítményeink mentén, és vannak mutatóink, amelyek miatt elismernek bennünket az egyetemen. Azt várni, hogy mindenki egyformán gondolkozzon, szerintem talmi dolog, és nem csak szlovák- magyar relációban, hanem magyar-magyar kontextusban is. Az emberek ösztönszerűen falkákba verődnek és a másik csoportban hajlamosan vagyunk az eltérőt keresni. Mi itt a karon egy csoport vagyunk, aztán van, aki szeret minket, van, aki érti az itt folyó munkát és van, aki nem.

Nőként, anyaként érezted azt, hogy ér valamilyen megkülönböztetés, előny vagy hátrány?

-Talán amikor funkcióba léptem, akkor éreztem egy visszafogott várakozást, az akkori egyetemi vezetés részéről, de azt hiszem ez érthető is volt, hiszen nem ismertek, számukra új ember voltam. Honnan tudták volna, képes leszek-e a kart megfelelően menedzelni?

Milyen ma magyar egyetemistának lenni a szlovákok lakta Nyitrán és a nyitrai egyetemen? Mivel találkoznak a nagyrészt tiszta magyar ajkú diákok, akik hozzátok kerülnek az érettségi után?

-Nagyon összetett kérdés, és komoly feladat választ adni rá. Sokféle szempont ütközik és létezik benne egyidejűleg. Az egyik a teljesítmény és a követelmény kérdése, szándékosan kezdem ezzel. Ez egy objektív norma, a rendszer megköveteli azt, hogy egy adott tanulmányi szakra járó diák, függetelenül attól, hogy milyen anyanyelvű, ugyanazt kell, hogy teljesítse, mint a többi diák. Ez viszont a mi diákjaink szempontjából sokszor nem egyszerűen teljesíthető elvárás. Az anyanyelven megszerzett tudás a legerősebb, legalaposabb, ezt tudjuk. Viszont a kiegyensúlyozott kétnyelvűség nem mindenkinél működik. Tehát, hogy az elsajátított tudásról idegen nyelven is olyan szinten tudjon számot adni egy diák, mint az anyanyelvén, ahhoz türelem kell és kitartás. Ezért törekszünk a többi kar oktatóival való intenzív együttműködésre, próbálunk a mi hallgatóink speciális helyzetére rámutatni, megértetni azt a kollégákkal. Jelenleg úgy érzem, ez működik is. Persze a jóindulat nem válthatja ki a felkészültséget. Egyébként a többi karon általában dicsérik a hallgatóinkat, mert azt tapasztalják, hogy megbízhatóak, van bennük akarat és kitartás.

Emellett ott van, mint meghatározó tényező a tanár szubjektív emberi hozzáállása, amely nem a diák tudásszintjéről szól, hanem egy esetleges negatív megítélésben, szimpátia alapján. Ezek komoly ütéspontok, meghatározzák egy diák további sorsát, az egyetemi évei alakulását.

-Az egyetemen működő emberek többsége alapvetően semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint bárki más. A különbség csak a szakmai ismeretek mélységében van, amitől azonban nem lesz valakiből automatikusan empatikusabb, megértőbb, jobb ember. Viszont az egyetemen nagyon törekszünk a minőségbiztosításra, ennek egy része a hallgatói visszajelzés bekérése. Jó tíz éve működik rendszer szinten a hallgatói elégedettség felmérése, ami azt jelenti, hogy minden egyes tantárgyat értékeltetünk a hallgatóinkkal. Nekünk rendkívül fontos, hogy visszajelzést kapjunk. Ez egy anonim kérdőív, itt tudja szóvá tenni a diák az őt ért igazságtalanságot, sérelmeket is. Ha az embert szembesítik a magatartása hiányosságaival, tud rajta módosítani. A kirívó igazságtalanságok orvosolására pedig vannak rendszerszintű megoldásaink. Persze az emberi tényezőt nem lehet teljesen kiküszöbölni, ahogy azt sem, hogy van, aki érzékenyebb, és van, aki kevésbé az. De azt gondolom, hogy az egyetemünk légkörét egyáltalán nem a hallgatókhoz való negatív hozzáállás határozza meg, sőt, kimondottan hallgató centrikus az intézményünk.

Milyen felkészültségű fiatalok kerülnek a kezeitek közé, mi a mai egyetemen tanuló generáció gyenge pontja?

-Komoly kihívása lesz a közoktatásunknak a nyelvek jobb, effektívebb oktatása a közeljövőben, mert észleljük, hogy a diákok alacsonyabb felkészültséggel érkeznek (például angol nyelvből), mint évekkel ezelőtt. Ugyanez érvényes a matematikai tudásra is. A másik negatív dolog, amit észlelünk, és legalábbis én nem igazán tudom, hogy mi lenne rá a megoldás, az az akadályoktól való gyakori visszarettenés. A fiatal felnőtt kor nem könnyű időszak, átmenet a felnőtt életbe, ekkor válik fontossá a felelősségvállalás képessége, a kitartás megléte, a céltudatosság stb. Vannak, akik könnyen visszariadnak a kihívásoktól, és inkább feladják. Ráadásul a társadalmi környezet azt sugallja, hogy egyetemet végezni kidobott idő, legalábbis itthon, mivel az egyetemeink nem nyújtanak használható tudást (nagyon leegyszerűsítve). Miközben a használható tudás és az iparban azonnal hasznosuló ismeret közé egyenlőségjel került. Azt gondolom, hogy ez nemcsak az egyetemi oktatókat frusztrálja, a diákokra is negatívan hat.

Neked, emberként, mennyire esett nehezedre, mennyire tudtad főleg az első években megfelelően kezelni azokat az eseteket, amikor a munkatársakra nézve olyan döntést kell hoznod, amely rá negatívan fog hatni. Vagyis, Te ezt mennyire tudod kezelni, ha ilyen helyzet fennáll?

-Nehéz dolog, mert nagyon sokféle szempont létezik egyszerre egy adott helyzetben. A rendelkezésünkre álló információk mennyisége és milyensége azonban különböző. Ott a szubjektív faktor is, hogyan éli meg az adott szituációt a másik. Amit mi jóindulatú egyeztetésnek gondolunk, lehet, hogy a másik támadásnak ítéli meg. Napi szintű kihívás számomra, hogy kezelni tudjam ezeket a helyzeteket.

Ki is mondtad azt, amire még ami érdekel. Hiszen a jelenlegi munkádban menedzelni kell, ez pedig egy olyan szakirány, amit eddig nem tanultál. Továbbképezted magam az elmúlt években?

-Biztosan nagyon hasznos lett volna, ha lett volna rá idő és tér. Bizonyos ismereteket menet közben kellett elsajátítani, de van olyasmi is, amit már a dékánhelyettesi időszakomban megtanultam. Ha valamivel nem vagyok tisztában, támogatói szervként ott van a rektorátus, vagy a többi dékán, a kari vezetés, ill. bizonyos tapasztalt kollégák, akikhez akkor is lehetett, és most is lehet bizalommal fordulni.

13 éve diplomáztam itt Nyitrán, azóta óriási fejlődést ért el a Közép- európia Tanulmányok Kara, akár az épület modernizálása terén.

A fejlesztésekben abszolút partner az egyetem vezetősége, azok a pályázatok és fejlesztések kerülnek előtérbe, amit mi keresünk, találunk és szeretnénk kivitelezni.

Év vége van (szek.megjegyzés decemberben találkoztunk), tanárként is a szemeszter végét éled meg, de dékánként mennyire igényes ez az időszak?

-Hektikus időszak, pályázatok lezárása, projektek frissítése végett kéznél kell lenni, és hát tanárként dolgozatok javítása vár még rám, többek között.

Milyen vízióid vannak a következő egy évben, míg tart a dékáni kinevezésed?

-Vannak, készülök még több dologra, de ezekről nem szívesen beszélek, mert azt tartom, hogy arról kell szólni, ami már mögöttünk van és sikerült megvalósítani. Ami változik, az az akkreditációs rendszer, ez nagy kihívás lesz, az bizonyos.

Kevesen tudják rólad, hogy zene szakon is végeztél. Milyen szerepe van a zenének az életedben?

-Kezdőként még két énekkarnak is a vezetője voltam és nagyon szerettem. Valóban ez a terület teljesen mellékvágányra került az életemben, és hiányzik is. De a mai napig énekelek Józsa Mónika kórusában itt az egyetemen, vagyis, hogy pontosítsak énekelnék. Csak töredelmesen be kell vallanom, hogy fél éve nem jutottam el a próbákra...